Frege problémája közben persze eltűnt. Vele együtt… Egy idő után szerelem ide vagy oda, meg hát pont a szerelem miatt is, megelégeltük a helyet és tovább álltunk új világokat felfedezni, de gyakran visszatértünk a lord kastélyába, szívesen látott vendégek voltunk. Közben pedig, érzelmektől fűtve tágítottuk világképünk, naponta látva olyat, mely meghaladta végtelen fantáziánk. Akkor még naivan és boldogan éltük át a valóságokat, átérezve az újdonság örömét, élvezve, ahogy minden addigi erkölcsi, filozófiai és esztétikai képünk négy óránként összeomlik. Aztán valahogy, mindegy miként, elkeveredtünk egymástól Fregevel. Egy ideig, szintén nem fontos, hogy miért, de ez nem zavart,  amikor azonban már egy hete nem adott hírt magáról, kezdtem megijedni (pedig ahogy most se, akkor se tudtam volna elképzelni, hogy meghalt. A különböző valóságok rengeteg veszélyt rejtegetnek, de rá ez nem hatott volna. Ezt máig hiszem erősen…). Aztán amilyen váratlanul eltűnt, egyszer csak megjelent, fénylő öltözetben, hosszú hajjal, izmos felsőtesttel, mint egy atléta és olyan magabiztossággal, ahogy talán csak valamelyik Jézus mendegélhetett a világban. Ajkán titokzatos mosoly játszott, mint aki szerelmes és persze rögtön gyanakodni kezdtem, pláne mikor kijelentette, hogy Lord Unalmas kastélyába kell mennünk. Vérfagyasztó némaságban telt az utazás.

Sosem felejtem el a pillanatot. Ott ülünk hárman, körülöttünk megannyi ki nem mondott szó, rezzenéstelenül megdermedve a viharzó érzelmekben. És ott volt Frege, idegesítően vidáman, amilyennek még sose láttam, és a pár nappal későbbi éjszaka után soha többet, magabiztosan, mint aki hosszú álomból ébredt vagy végre haza talált. Aztán hirtelen elővett, mint egy mellékesen egy fekete zsákkal lefedett kalitkát és ki engedett belőle egy madarat. Dorotheével nem hittünk a szemünknek. Egy törpe főnix volt. Akkoriban még hírből sem hallottunk a Gén háborúk világairól és így elképzelni sem tudtuk, hogy jutott ilyenhez. Csak mesékből hallottunk a kicsi lángoló madárról. Percek teltek el hüledezéssel, meg annak bámulásával, ahogy Dorothée óvatosan megérinti a különös madarat, majd sebesen kapja vissza megégett ujját. Aztán magam számára is váratlanul, egyszer csak kifakadtam:

- Mi ez az egész!? Mi van köztetek? – ordítottam és ők csodálkozva néztek egymásra. Persze akkor találkoztak utoljára, amikor velem is, nem volt köztük az ég világon semmi. Gyorsan tereltem a témát, miközben éreztem, ahogy arcom lassan elvörösödik – Mi ez a páncél, ruha? – mutattam rá ingerültem Frege fénylő alakjára.

Frege csavarintott egyet kaotikus borostáján és nyugodtan elmosolyodott.

- Ugyanazok a ruhák vannak rajtam, mint máskor. – mondta és elnevette magát, majd álcázott komolysággal hozzá tette – Ahogy rajtatok is.

Dorothéere néztem segítségért, de döbbenten vettem észre, hogy rajta is fénylő estélyi jelent meg. Azt hittem megőrültem, pláne amikor saját magamon is felfedeztem Fregééhez hasonló páncélruhát.

- Ez csak illuzió? – kérdezte Dorothée elkerekítve gyönyörű szemeit. Én csak ekkor ébredtem rá a szemem előtt lévő napnál is világosabb tényre, de pont ezért, sokkal jobban felindultam.

- Csináld vissza! – ordítottam ismét hisztérikusan.

- De várj, ez vicces… - akart ellenkezni Dorothée, de én még hangosabban üvölteni kezdtem. Frege zavartan felemelte a kezét és a ruhák, illetve a kis főnix nyomtalanul eltűnt.

- A főnix is? – tudakolta szomorúan Dorothée korábban megégett, de most sértetlen kis kezét látva.

- Igen – mondta Frege szintúgy bánatosan. Engem látszólag észre se vettek. – Csak az elmétekbe vetítettem ezeket a képeket.

- Te belelátsz a tudatunkba? – kérdeztem halkan, de annál haragosabban.

- Igen – mondta Frege nyugodtan, majd hozzá tette mosolyogva – Te épp arra gondoltál, hogy ha bármilyen ruhát tehettem  volna Dorotheére, miért nem meztelenül vagy legalábbis alsóneműben jelenítettem meg.

- Meg ne próbáld! – kacagott fel Dorothée és pompás mellei elé kapta apró kezeit.

- Pedig nem lenne nehéz. – felelte Frege, miközben én egyre idegesebb lettem – Csupán a te emlékeidet kéne kivetíteni a külsődre és…

- Te olvasol a fejemben? – kérdeztem közbevágva és eddigre már nem is próbáltam leplezni indokolatlan haragomat. A terem belezengett féltékenységtől fűtött kiáltásomba és Dorothée ijedten húzódott el mellőlem. Persze ezek a párbeszédek nem biztos, hogy pont így hangoztak, de igyekszem a legjobban visszaadni őket. Mert persze későbbi összbenyomásunk gyakran befolyásolja, hogy miként emlékszünk egyes beszélgetésekre. Lehet, hogy Frege korántsem emlékezne ennyire kiélezett haragra a hangomból, nem tudom, majd megkérdezem. Bár nehéz lenne felhozni a témát, talán utalni kéne rá, például… Mindegy. Én természetesen azért voltam dühös, mert ki nem állhattam, hogy most nem én, a szokásos bohóc, hanem Frege a társalgás középpontja, ő az aki meglepő trükkökkel lép fel és azokkal nyűgözi le Dorothéet

- Ez veszélyes – jelentettem ki határozottan vagy valami hasonlót, de emlékszem, közben magamban azon csodálkoztam, hogy hogyan tudott egy főnixet teremteni, majd eltüntetni, úgy, hogy még a melegét is éreztem. Emlékszem, én is akartam, persze jóval kisebb élethűséggel, egy főnixet varázsolni Dorotheének, hogy lenyűgözzem, de megannyi bűvész trükk sem volt elég, hogy számomra kielégítő eredménye legyen.

Közben persze Frege elmagyarázta, hogy ennyi varázslat még veszélytelen s hogy az elme bonyolult és csak a felületes gondolatainkba nézett bele, igaz, mélyebbre ásnia sem lenne nehéz, de ugyanakkor erkölcstelen lenne és ez a fajta visszaélés, mondta, már tényleg veszélyes lenne. Miközben beszélt s hosszan magyarázott mindenfélét, lassan megnyugodtam, mint akit hipnotizáltak sőt egyenesen jó kedvem lett, Dorothée is újra közelebb ült, talán Frege csinált velünk valamit. Utolsó darabkáival dühömnek azért még odavetettem:

- És persze mi a te agyadba nem látunk bele, mi?

- Köszönöm a kérdést – mondta Frege és a legjobb bűvészmutatványosokat meghazudtolva kezdte előadni magát – Ez idáig csak az unalmas részt láthattátok a fantázmagorok erejének…

Azzal, amit mondott bebizonyította. Nem is akárhogy.

Hirtelen, mint akiket teleportáltak, egy gyönyörű és monumentális sötét helyen találtuk magunkat, ahol víztől elmosódó színes indák tartottak össze csillagokat, s közöttük megannyi törpe főnix repült, melyeket puha, de éghetetlen csáprágóinkkal könnyedén elkaphattunk.

- Minden éles és állandó, ameddig csak akarjuk, ellentétben az álmokkal – mondta Frege láthatóan elégedetten – Csak éppen nem több puszta képzeletnél…

- Ez a te agyad? Hogy tudsz ennyi felé figyelni? – tettük fel a kérdéseket, miközben lassan visszajött a féltékenységem és azon kezdtem gondolkodni, hogy miként fordíthatnám a helyzetet Frege ellen Dorotheénél a magam javára.

- Hát először is nem igazán az én agyam, de ez elég magas nekem is – mondta Frege kissé zavartan közben – Inkább egy köztes tér, ahol egyesülnek a fantáziáink, csak éppen az enyém milliószor erősebben érvényesül… És nem is figyelek ennyi felé… Ezek a törpe főnixek tudatok emlékeivel működnek… Most éppen kiskutyákkal… Kikeresik az agyamban, hogy mit tenne egy kis kutya… Nem is megy nekik nagyon a repülés… - ilyesmiket hablatyolt, bennem pedig megfogalmazódott egy roppant gonosz terv, amolyan csúfoljuk a másikat mutánsnak. És akkor mi Dorotheével a két normális egymásra találunk.

Aztán egyszer csak így szólt Frege rámutatva egy gigászi sátorra:

- Hé, haver! Itt gyakorolhatod a trükkjeidet közönség előtt! – én pedig végig néztem a hatalmas építményen és már akkor sejtettem, amit Frege később bevallott: hetekig dolgozott a cirkuszi sátor kidolgozásán. És ezt a hatalmas ajándékot egyszerűen, mintha természetes lenne odaadja.

Nem hiszem, hogy a barátság lehet erősebb, mint a szerelem, különösen nem az a fajta imádat, amit akkoriban Dorothée iránt éreztem. Ez az imádat könnyedén elnyomta még a gyerekkori barátságot is. De abban a pillanatban megsajnáltam Freget. Életében talán ekkor volt először boldog. Vidám. És én ezt akarom tönkre tenni. Igazából, nem is ő iránta kezdtem érezni valami pozitívat, hanem magamat gyűlöltem meg. És egy ilyen alak akarta magát erre a gyönyörű, szexi és ártatlan lányra rátukmálni… Egy szó mint száz, elszégyelltem magam.

Érdekes, hogy ez a következő napokban gyakran megismétlődött. Mármint az elszégyellés. (megint hatna a pia? Bár az olvasó nem tudja, a bor után most koktélt iszogatok, kólát meg whiskyt meg valami citromos izét és hát előbb egy pillanatra már minden összemosódott. Nem hiába a nagy tetthez, nagy pia kell! Itt emberéletekről van szó, kérem! de ezt máskor. Na, ezt nem törlöm ki, bár nincs sok köze a dolgokhoz… Bocsánat!)

Szóval ugyanaz az érzelemskála újra és újra végigpörgött a fejemben, a kínzó féltékenységtől a végtelen önmarcangolásig, mintha csak ismételni kéne, hogy megjegyezzem. Egyszer még egy csajjal is összebújtam, de nem bírtam elfelejteni Dorothéet, másnap hajnalban szakítottam a lánnyal, szegénynek még az izzadság sem száradt el a bőréről.

Frege közben újabb és újabb világokat teremtett, s ahogy közeledett az a bizonyos éjszaka (lassan rátérek, tényleg!), egyre többet vitte csak Dorothéet magával. Persze néha én is elmentem vele kettesben, de aztán a dolog már nem nagyon izgatott. Ellenben Dorothée mintha még jobban beleszeretett volna így, élete utolsó napjain Fregebe. Én megirigykedve, s vádolva magam bámultam ki a fejemből, míg nem összejöttek.

Valahogy Dorothée fülébe jutott, hogy egy Winkler nevű perverz üldözi, mire Frege meg ígérte, hogy vigyáz rá. Ennyi. Jól megcsókolták egymást és attól kezdve együtt voltak. Lord Utolsó előtt persze titkolták, s mint törvénytelen bújdosók, adtak egymásnak titko pillanatokat, de az első szerelmeskedéssel még vártak. Én meg azért persze örültem, hogy ilyen boldogok.

Aztán egy nappal az éjszaka előtt, az előtt, amikor a régen várt örökös megérkezik és amikor a ház szigorú főurán kívül már mindenki Dorothéékről sutyorgott, jött a nem várt fordulat. Frege, a nagy ész, kitalálta, hogy ő most három napi „járás” után, megkéri Dorothée kezét. Mégpedig másnap. Hogy esetleg elsieti és túl hirtelen fog ez jönni a lánynak? Hát ez bizony fel sem merült. Persze megvitatta velem (még mindig sűrű bocsánatkérések mellett, amit én dühösen hárítgattam), de nem lehetett eltéríteni és neki látott készülődni, meg egy gyönyörű világot teremteni, így hamarosan köddé is vált és eltűnt az ő köztes terében (ami egyébként meglepően hasonlít a napokban látott Inception című mozi „váróterméhez”… Vajon a készítők is fantázmagorokkal cimborálnak?).

Na, mindegy, én speciel biztos voltam benne, hogy mellé fog és hát nem is tévedtem nagyot. Közvetlenül Lord Utolsó „örökösének” érkezése előtt akarta végre hajtani a tervét egy dzsungel világban, varázslatos növények között, ahol mindössze Tarzan kosztüm lesz rajtuk… Szép. És még tőlem kért engedélyt, mintha én lettem volna a nevelőapja. Én meg áldásomat adtam rájuk, mint akit már nem érdekel Dorothée és hozzátettem, hogy szerintem elsieti, de mondjuk ezt nem vittem túlzásba, mert féltem azt hiszi, hogy azért késleltetem a leánykérést, mert valójában nem örülök neki.

Másrészt persze örültem, de csak mélyen, ahol már magamnak sem vallottam be, mert azt gondoltam, pont ez a húzás lesz az, ami kicsit elhidegíti egymástól őket. Tudom gonosz dolog… De hát mi nehezebb helyzet lehet, minthogy az ember szerelmeséért vívott harcában a legjobb barátja a vetélytársa? Csak egy ilyen helyzetben volt részem, ami még ennél is szarabb, s erre térek épp most rá…

Egy kis trükkel készültem, amolyan előhúzok egy rózsát a füled mögül, csak éppen a végletekig fejlesztve. Abból indultam ki, hogy a képzelt birodalmakban bármit el lehet érni és pont ezért egy idő után unalmas lesz (kiindulási alapnak jó volt…), ezért talán az én „valóságos” mutatványom nagyobb hatást gyakorol. Úgy okoskodtam, hogy hamar lezajlódik a sikertelen, s kínos lánykérés, Dorothée meg Frege visszatér a fogadóbizottsághoz (amiről akkor az érzéseim miatt nem is nagyon tudtam, hogy mit fogad), és én pedig még egyszer utoljára mindent bevetek és a legjobb formámat hozom vagy önmagamat, nem tudom, mindenesetre mindent bevallok. Én naiv szentimentalista! Egész éjjel és délelőtt gyakoroltam a trükköt, számtalanszor elképzelve az arcát, számolva az összes lehetséges végkimenetellel. Kivasaltam a ruhámat és három év óta először akkor csutakoltam le a cipőmet. Mint kis iskolás vártam remegve. És vártam. És vártam. És vártam…

Írás közben most eszembe jutott valami. Ez a fekete krikszkrakszokat látunk egy lapon vagy más színűeket és ez hatást gyakorol ránk. Pedig a betűk csak nem is emlékeztetnek semmire, hm? Nem tudom pontosan leírni, de szerintem tök érdekes. Érdemes lenne zen elmerngeni… Vagy csak a pia teszi? Na, mindegy, ezt feljegyzem máshova is…

Szóval, ott vártam a tömegben, míg nem hirtelen megérintettek hátulról. Reménykedve néztem hátra, de csalódnom kellett. Lord Utolsó ráncos keze remegett a vállamon.

- Mi a helyzet, Adimnos? Izgulsz?

- Uram? – lepődtem meg a kérdésen.

- Izgatottnak látszol…

- Nem tudom hol vannak már… - csúszott ki a számon. Nagy hiba volt.

- „Vannak”? – ráncolta össze a homlokát az öreg – Azt hittem csak egyedül jön. A fiam. Más is hiányzik?

A sok évi bűvész tapasztalat egyszerre párolgott el belőlem. Nem tudtam hazudni. És az érdekes az, hogy ha visszagondolok újra lezsibbad az agyam, ahogy akkor és azót sem tudom mit kellett volna mondanom. Hiszen, tisztelt uram, a lánya együtt tűnt el a terem közepéről, mint a kámfor, a barátommal és most valahol csupán alsóneműkben falják egymást, s ki tudja meddig jutnak… Az öreg nyílván rögtön azt hitte volna, hogy Frege az a perverz Winkler vagy hasonló…

- Azt hittem a fia kísérővel jön… - nyögtem ki nagy sokára, de már késő volt, Lord Utolsó felfedezte a hiányt. Arca elsápadt, fogai remegni kezdtek, karja megszorította a vállamat. Azonnal kerestetni kezdte Dorohéet, meg Freget, én pedig majd elsírtam magam. Csupán azzal vigasztaltam magam, hogy végül is az öregen kívül az összes vendég kábé tudott vagy sejtett valamit, bárki felhívhatta volna a figyelmét véletlenül. De hiába mondtam ezt magamban, úgy éreztem, mintha akaratlan, de azért direkt elszólás lett volna, hogy szétválasszam őket. Pedig nem akartam. Azt hiszem, az elmúlt napokban keletkezett sok depressziós önmarcangolás, amit igyekeztem elrejteni egyszerre tört ki rajtam. Úgy meg szédültem, hogy le kellett ülnöm a nagy terem szélén. Ott rajtam kívül már csak a lord maradt, de ideges fel alá járkálásában észre sem vett. Mindenki más Fregeket próbálta megtalálni, akiknek persze már réges rég vissza kellett volna érkezniük, én se tudtam már elképzelni, hogy hol vannak. Mert ha még sikeres is a lány kérés, mit csinálnak? Megünneplik? Hiszen tudják (!?) – gondoltam – hogy vissza kell érniük!

És ekkor, mikor már végképp kétségbe estünk, lord és én, egymásról tudomást sem véve, felvillant a nagy terem közepére felépített mágikus átjáró és egy páncélos alak érkezett meg a majd néptelen fogadásra. Lord Utolsó, mint aki szörnyet lát rémült meg, majd hirtelen meleg mosolygás áradt szét vénséges arcán. S boldogan ölelte meg a sosem látott idegent, ki ölelését szorosan viszonozta és kinek páncélja, valóban a démonpárától védett. Csak éppen a másik irányba.

Winkleren kívül csak én voltam tanúja a lord utolsó pillanatainak, ahogy tíz percig még kedélyesen elcsevegett a „fiával”, de nem nagyon figyeltem. Ez abból a szempontból nem is nagyon baj, hogy a démonpára színtelen anyaga a legendák szerint már látványra is öl. Ez az anyag, mely szép lassan az öreg bőrébe szívódott, majd hirtelen vonaglani kezdett és összeesett. Állítólag az utolsó pillanatban az összes fájdalmat érzed, amit a tested érezhet. De Winkler, mint valami horror főgonosz csak röhögött.

- Most már csak a síró lányt kell megvárni, hogy idejöjjön. – mondta hangosan és őrülten, miközben óvatosan levette a páncélt, vigyázva, hogy hozzá ne érjen a külsejéhez, majd egy bomlasztó sugárral megsemmisítette. Egy aranyló injekciós tűt vett elő s maga mellé fektette a bomlasztó pisztoly mellé. A tű hegyén andalító szagú sav csöpögött.

- Itt hiába vársz rá! – kiáltottam, miközben remegő lábbal elé álltam, mire ő nyomban rám szegezte a bomlasztó pisztolyt. Egy töredék másodperc alatt megszűnik az összes atomom. Talán magam alá is vizelek, ha nincs a sok éves előadói gyakorlatom. Ennyi telt tőlem. – Itt hiába… - ismételtem, de elakadtam félelmemben. Szinte láttam már a villanást. De aztán hirtelen teljesen háttérbe szorult ez az érzés az összes félelemmel egyetemben. Láttam magam előtt, ahogy Dorothée hirtelen materializálódik itt a kihalt teremben és itt várja ez az őrült. Mert, hogy őrült volt és rá vár abban biztos voltam. Farkas farkast megismeri…

Így hát összeszedtem magam és szerintem életem legjobb alakítását nyújtva, eltereltem a teremből. A sors iróniája, hogy azzal a trükkel tereltem el végül Winkler figyelmét és szöktem meg, amivel Dorothéet meg akartam lepni. De hát nem is ez a lényeg. Hanem, hogy mi történt ily soká Fregeekkel.

A részleteket csak sokkal később tudtam meg. A fojtogató indákról, meg a majmokról akik letépték Dorothée ruháját. És Dorothée először még tényleg élvezte, kacagott, amikor az egyik majom ellopta a pólóját és csak melltartó és bugyi maradt rajta. Aztán már csak játszania kellett, hogy élvezi. Mert dumáljon Frege bármit arról, hogy ez köztes tér, meg miegymás, ez az ő világa volt. Az ő belső világa. Ahol az van, amit ő akar. Akár akarja akár nem. Csak az ő vágyai érvényesülnek.

Persze, ha ő úgy képzelte, hogy Dorothée élvezné, ahogy a teljes dzsungel világ testét taperolja, majd tovább megy, sokkal tovább, akkor Dorotheének tényleg élvezni kellett. Hogy is mondta Frege? A lány akarata csak egy volt a millióhoz vagy ilyesmi.

Nem Frege hibája volt, ezt le kell szögeznem, és én csak az elején gondoltam azt, hogy ez a hallgatag fiú oly sok éven át egy perverz állatot bújtatott el magában. Nem. De egy vágyálomban ritkán gondolsz a többi szereplőre, még ha azok a szereplők történetesen valódiak is…

Dorothée hányva és kétségbeesve jelent meg a terem közepén, Frege meg holdkórosan bambulva.

- Leálltam, az utolsó pillanatban le tudtam állni… - ismételgette révülten. Én addigra már ott voltam és tanúja voltam a pillanatnak, ahogy Dorothé felfedezi szeretett nevelő apja holttestét. Mint egy zsák borult térdre mellé és zokogott és teljesen összekarmolta az arcomat, mikor elrángattam onnan, nehogy megérinthesse a démonpárás testet. Végül Frege karjaiba omlott. Akkor és ott lemondtam róla. Hehe, azóta is szingli vagyok, csak boros üvegekkel töltöm az estét… Persze nem úgy, (ahhoz túl kicsi az a lyuk!).

Lemondtam róla. Nem azért mintha ilyen áldott jó lélek lennék! Emlékszem a lord temetésére el se mentem, pedig ez nagy bunkóság volt és azóta is csak keveset találkoztam velük. Pontosabban csak Fregevel. Mert Dorothée születése és gyerekkora körül sok minden bizonytalan, de halála bizonyos. Három ember ismert jól Dorothéet, a lord, én és Frege. A lord meghalt, Frege magát be tudta csapni, ha akarta, engem azonban nem. Szegény lány keveseknek nyílt meg… Csak én tudtam, csak én láthattam, hogy más lett, mert a tudatminta, ami alapján újraalkották, nem egyezett az enyémmel, ahogy én láttam őt. Bár elég meggyőző… De a teste tapintása, a bőre puhasága amit a félénk Frege nem tudhatott még akkor, mert ő sohasem. Meséljen bármit Frege az esetet követő hónapokról… Ugye egy lány csak egyszer vesztheti el a szüzességét…

No de mindegy! Letelt a tíz oldal és pont mostanra lettem nagyon részeg! Micsoda klappolás! Még azt leírom, hogy azóta Frege jól meg van, háza a 0317-es világban, a sós polcvilágban, s bár valaki ugyan még mindig a nyomában van és bajba sodorja, például egy őrült Uralkodónő megbízását hozzá irányítja, de azért vidám általában és velem is egyre többet találkozik… És most ez a valaki az én dühömre alapozná, hogy áruljam el Dorothéet, meg adjak beszámolókat… Talán tényleg dühös vagyok…

Tíz oldal, tíz perc, kedves olvasó és remélem számodra is élvezetesen ment a csevely, még ha egyirányú is volt, izgalmas vizekre vezettelek, nekem mindenesetre őszinte öröm volt! Igyekeztem tárgyias lenni, de persze ez nem sikerülhet. Mert simítson csak végig kedves Winkler ezen a lapon, ne féljen, álljon villamoson, heverésszen otthon az ágyában vagy üljön bárhol, pont ott, simítsa végig a lapot, a képernyőt, most nem látja senki.

Ugye, hogy hatásos?