A fantázmagorok éjszakája

 Nos, hát öt történeten vagyunk túl és egy még minimum lesz, hiszen az már többé-kevésbé kész is van, érdekessége az lesz, hogy Éjfény írta, s tőle megszokottan eléggé személyes lett. (jobban mondva nem szokhattátok meg, csak én olvastam egy regény kezdetét és pár versét, de az mind önutálatról és önmarcangolásról szólt kb. A regény kezdetét három-négy évvel ezelőtt írta és egy önpusztító srácról szólt, aki megtudta, hogy tíz nap van a világvégéig.)

Az utolsó történetet azt hiszem, aki olvasta nem kedvelte, nem csoda. Mivel az első, "önállóbb" történeteket lezró alkotás volt, Mr. Adimnos vallomásai, ráadásul hőseink eredet eposza ezért nagy durranást akartam, aztán jól elkapkodtam, legalábbis annyira biztosan, hogy senki ne értse meg a story végét... Bocs... Egy ideig gondoltam rá, h az egész novella füzért újra írom, de hát lustaság, fél egészség... Meg így senkit nem kényszerítek arra, h most újra olvassa a 45 oldalt... Mindenesetre azért egy késöbbi történetben (ha megéli a novella füzér) lesz még szó erről a vallomásról, ergo nem kell félni vagy ilyesmi...

A lustaságra visszatérve, én ezt a történetláncot ujjgyakorlatnak szántam, hogy gyakoroljam az írást, de eléggé a szívemhez nőtt, annyira, hogy szívesen látnám egyszer megjelenve, holott feltehetően azért még nem mozog a kinyomtatható szinten sem :) (Nem, ezt nem azért írtam, hogy most bárki kinyomtassa, egy nagyon kedves barátom amúgy is megtette, ez inkább, ilyen el is vagyok szállva magamtól meg nem is... Mégis újra kéne olvasni, h lehűthessem az egomat! Másrészt olyan jó álmodozni arról, hogy bemegyek egy könyvesboltba és a saját nevem virít egy könyv boritóján! Na, elég, fontosabb dolgokról kell most írni!)

No, igen, elköltözik az oldal hamarosan és itt a reklám helye: kumiai.hu - ra, ott fog világot látni Éjfény első "publikus" alkotása is, bár egyelőre még moderálom, meg visszafogom őt...

A kumia.hu egy eget rengető oldal, érdemes olvasgatni a kész részeit és bár nem szeretem ha egy ismerősünket dicsérjük, mert könnyen a szubjektivitás hibájába eshetünk, szerintem ha valaki végig szenvedte a fantazmagorokat, akkor csakis egy kellemes naturalista és érdekfeszítő alkotásra akadhat a posthumus alatt.

Az aniME egy lassan, de bizonytalanul haladó projekt, s ha bárkinek megtetszik a fülszöveg és részt venne benne, nos ne fogja vissza magát...

A kumiai fansubs pedig jön, jön, jön, jön, jön meg jön, de egyébként amit láttam, az minden anime rajongó szívét megdobogtatná!

Nos, ha rejtetten is, de bárkit magamra haragítottam, elnézést, nem ez volt a célom, szerencsére, túl sok ilyen szkippre nem kell számítanotok.

Akkor ezennel az oldal utolsó bejegyzését lezárom, áldás reátok, szépeket és jót!

 Frege problémája közben persze eltűnt. Vele együtt… Egy idő után szerelem ide vagy oda, meg hát pont a szerelem miatt is, megelégeltük a helyet és tovább álltunk új világokat felfedezni, de gyakran visszatértünk a lord kastélyába, szívesen látott vendégek voltunk. Közben pedig, érzelmektől fűtve tágítottuk világképünk, naponta látva olyat, mely meghaladta végtelen fantáziánk. Akkor még naivan és boldogan éltük át a valóságokat, átérezve az újdonság örömét, élvezve, ahogy minden addigi erkölcsi, filozófiai és esztétikai képünk négy óránként összeomlik. Aztán valahogy, mindegy miként, elkeveredtünk egymástól Fregevel. Egy ideig, szintén nem fontos, hogy miért, de ez nem zavart,  amikor azonban már egy hete nem adott hírt magáról, kezdtem megijedni (pedig ahogy most se, akkor se tudtam volna elképzelni, hogy meghalt. A különböző valóságok rengeteg veszélyt rejtegetnek, de rá ez nem hatott volna. Ezt máig hiszem erősen…). Aztán amilyen váratlanul eltűnt, egyszer csak megjelent, fénylő öltözetben, hosszú hajjal, izmos felsőtesttel, mint egy atléta és olyan magabiztossággal, ahogy talán csak valamelyik Jézus mendegélhetett a világban. Ajkán titokzatos mosoly játszott, mint aki szerelmes és persze rögtön gyanakodni kezdtem, pláne mikor kijelentette, hogy Lord Unalmas kastélyába kell mennünk. Vérfagyasztó némaságban telt az utazás.

Sosem felejtem el a pillanatot. Ott ülünk hárman, körülöttünk megannyi ki nem mondott szó, rezzenéstelenül megdermedve a viharzó érzelmekben. És ott volt Frege, idegesítően vidáman, amilyennek még sose láttam, és a pár nappal későbbi éjszaka után soha többet, magabiztosan, mint aki hosszú álomból ébredt vagy végre haza talált. Aztán hirtelen elővett, mint egy mellékesen egy fekete zsákkal lefedett kalitkát és ki engedett belőle egy madarat. Dorotheével nem hittünk a szemünknek. Egy törpe főnix volt. Akkoriban még hírből sem hallottunk a Gén háborúk világairól és így elképzelni sem tudtuk, hogy jutott ilyenhez. Csak mesékből hallottunk a kicsi lángoló madárról. Percek teltek el hüledezéssel, meg annak bámulásával, ahogy Dorothée óvatosan megérinti a különös madarat, majd sebesen kapja vissza megégett ujját. Aztán magam számára is váratlanul, egyszer csak kifakadtam:

- Mi ez az egész!? Mi van köztetek? – ordítottam és ők csodálkozva néztek egymásra. Persze akkor találkoztak utoljára, amikor velem is, nem volt köztük az ég világon semmi. Gyorsan tereltem a témát, miközben éreztem, ahogy arcom lassan elvörösödik – Mi ez a páncél, ruha? – mutattam rá ingerültem Frege fénylő alakjára.

Frege csavarintott egyet kaotikus borostáján és nyugodtan elmosolyodott.

- Ugyanazok a ruhák vannak rajtam, mint máskor. – mondta és elnevette magát, majd álcázott komolysággal hozzá tette – Ahogy rajtatok is.

Dorothéere néztem segítségért, de döbbenten vettem észre, hogy rajta is fénylő estélyi jelent meg. Azt hittem megőrültem, pláne amikor saját magamon is felfedeztem Fregééhez hasonló páncélruhát.

- Ez csak illuzió? – kérdezte Dorothée elkerekítve gyönyörű szemeit. Én csak ekkor ébredtem rá a szemem előtt lévő napnál is világosabb tényre, de pont ezért, sokkal jobban felindultam.

- Csináld vissza! – ordítottam ismét hisztérikusan.

- De várj, ez vicces… - akart ellenkezni Dorothée, de én még hangosabban üvölteni kezdtem. Frege zavartan felemelte a kezét és a ruhák, illetve a kis főnix nyomtalanul eltűnt.

- A főnix is? – tudakolta szomorúan Dorothée korábban megégett, de most sértetlen kis kezét látva.

- Igen – mondta Frege szintúgy bánatosan. Engem látszólag észre se vettek. – Csak az elmétekbe vetítettem ezeket a képeket.

- Te belelátsz a tudatunkba? – kérdeztem halkan, de annál haragosabban.

- Igen – mondta Frege nyugodtan, majd hozzá tette mosolyogva – Te épp arra gondoltál, hogy ha bármilyen ruhát tehettem  volna Dorotheére, miért nem meztelenül vagy legalábbis alsóneműben jelenítettem meg.

- Meg ne próbáld! – kacagott fel Dorothée és pompás mellei elé kapta apró kezeit.

- Pedig nem lenne nehéz. – felelte Frege, miközben én egyre idegesebb lettem – Csupán a te emlékeidet kéne kivetíteni a külsődre és…

- Te olvasol a fejemben? – kérdeztem közbevágva és eddigre már nem is próbáltam leplezni indokolatlan haragomat. A terem belezengett féltékenységtől fűtött kiáltásomba és Dorothée ijedten húzódott el mellőlem. Persze ezek a párbeszédek nem biztos, hogy pont így hangoztak, de igyekszem a legjobban visszaadni őket. Mert persze későbbi összbenyomásunk gyakran befolyásolja, hogy miként emlékszünk egyes beszélgetésekre. Lehet, hogy Frege korántsem emlékezne ennyire kiélezett haragra a hangomból, nem tudom, majd megkérdezem. Bár nehéz lenne felhozni a témát, talán utalni kéne rá, például… Mindegy. Én természetesen azért voltam dühös, mert ki nem állhattam, hogy most nem én, a szokásos bohóc, hanem Frege a társalgás középpontja, ő az aki meglepő trükkökkel lép fel és azokkal nyűgözi le Dorothéet

- Ez veszélyes – jelentettem ki határozottan vagy valami hasonlót, de emlékszem, közben magamban azon csodálkoztam, hogy hogyan tudott egy főnixet teremteni, majd eltüntetni, úgy, hogy még a melegét is éreztem. Emlékszem, én is akartam, persze jóval kisebb élethűséggel, egy főnixet varázsolni Dorotheének, hogy lenyűgözzem, de megannyi bűvész trükk sem volt elég, hogy számomra kielégítő eredménye legyen.

Közben persze Frege elmagyarázta, hogy ennyi varázslat még veszélytelen s hogy az elme bonyolult és csak a felületes gondolatainkba nézett bele, igaz, mélyebbre ásnia sem lenne nehéz, de ugyanakkor erkölcstelen lenne és ez a fajta visszaélés, mondta, már tényleg veszélyes lenne. Miközben beszélt s hosszan magyarázott mindenfélét, lassan megnyugodtam, mint akit hipnotizáltak sőt egyenesen jó kedvem lett, Dorothée is újra közelebb ült, talán Frege csinált velünk valamit. Utolsó darabkáival dühömnek azért még odavetettem:

- És persze mi a te agyadba nem látunk bele, mi?

- Köszönöm a kérdést – mondta Frege és a legjobb bűvészmutatványosokat meghazudtolva kezdte előadni magát – Ez idáig csak az unalmas részt láthattátok a fantázmagorok erejének…

Azzal, amit mondott bebizonyította. Nem is akárhogy.

Hirtelen, mint akiket teleportáltak, egy gyönyörű és monumentális sötét helyen találtuk magunkat, ahol víztől elmosódó színes indák tartottak össze csillagokat, s közöttük megannyi törpe főnix repült, melyeket puha, de éghetetlen csáprágóinkkal könnyedén elkaphattunk.

- Minden éles és állandó, ameddig csak akarjuk, ellentétben az álmokkal – mondta Frege láthatóan elégedetten – Csak éppen nem több puszta képzeletnél…

- Ez a te agyad? Hogy tudsz ennyi felé figyelni? – tettük fel a kérdéseket, miközben lassan visszajött a féltékenységem és azon kezdtem gondolkodni, hogy miként fordíthatnám a helyzetet Frege ellen Dorotheénél a magam javára.

- Hát először is nem igazán az én agyam, de ez elég magas nekem is – mondta Frege kissé zavartan közben – Inkább egy köztes tér, ahol egyesülnek a fantáziáink, csak éppen az enyém milliószor erősebben érvényesül… És nem is figyelek ennyi felé… Ezek a törpe főnixek tudatok emlékeivel működnek… Most éppen kiskutyákkal… Kikeresik az agyamban, hogy mit tenne egy kis kutya… Nem is megy nekik nagyon a repülés… - ilyesmiket hablatyolt, bennem pedig megfogalmazódott egy roppant gonosz terv, amolyan csúfoljuk a másikat mutánsnak. És akkor mi Dorotheével a két normális egymásra találunk.

Aztán egyszer csak így szólt Frege rámutatva egy gigászi sátorra:

- Hé, haver! Itt gyakorolhatod a trükkjeidet közönség előtt! – én pedig végig néztem a hatalmas építményen és már akkor sejtettem, amit Frege később bevallott: hetekig dolgozott a cirkuszi sátor kidolgozásán. És ezt a hatalmas ajándékot egyszerűen, mintha természetes lenne odaadja.

Nem hiszem, hogy a barátság lehet erősebb, mint a szerelem, különösen nem az a fajta imádat, amit akkoriban Dorothée iránt éreztem. Ez az imádat könnyedén elnyomta még a gyerekkori barátságot is. De abban a pillanatban megsajnáltam Freget. Életében talán ekkor volt először boldog. Vidám. És én ezt akarom tönkre tenni. Igazából, nem is ő iránta kezdtem érezni valami pozitívat, hanem magamat gyűlöltem meg. És egy ilyen alak akarta magát erre a gyönyörű, szexi és ártatlan lányra rátukmálni… Egy szó mint száz, elszégyelltem magam.

Érdekes, hogy ez a következő napokban gyakran megismétlődött. Mármint az elszégyellés. (megint hatna a pia? Bár az olvasó nem tudja, a bor után most koktélt iszogatok, kólát meg whiskyt meg valami citromos izét és hát előbb egy pillanatra már minden összemosódott. Nem hiába a nagy tetthez, nagy pia kell! Itt emberéletekről van szó, kérem! de ezt máskor. Na, ezt nem törlöm ki, bár nincs sok köze a dolgokhoz… Bocsánat!)

Szóval ugyanaz az érzelemskála újra és újra végigpörgött a fejemben, a kínzó féltékenységtől a végtelen önmarcangolásig, mintha csak ismételni kéne, hogy megjegyezzem. Egyszer még egy csajjal is összebújtam, de nem bírtam elfelejteni Dorothéet, másnap hajnalban szakítottam a lánnyal, szegénynek még az izzadság sem száradt el a bőréről.

Frege közben újabb és újabb világokat teremtett, s ahogy közeledett az a bizonyos éjszaka (lassan rátérek, tényleg!), egyre többet vitte csak Dorothéet magával. Persze néha én is elmentem vele kettesben, de aztán a dolog már nem nagyon izgatott. Ellenben Dorothée mintha még jobban beleszeretett volna így, élete utolsó napjain Fregebe. Én megirigykedve, s vádolva magam bámultam ki a fejemből, míg nem összejöttek.

Valahogy Dorothée fülébe jutott, hogy egy Winkler nevű perverz üldözi, mire Frege meg ígérte, hogy vigyáz rá. Ennyi. Jól megcsókolták egymást és attól kezdve együtt voltak. Lord Utolsó előtt persze titkolták, s mint törvénytelen bújdosók, adtak egymásnak titko pillanatokat, de az első szerelmeskedéssel még vártak. Én meg azért persze örültem, hogy ilyen boldogok.

Aztán egy nappal az éjszaka előtt, az előtt, amikor a régen várt örökös megérkezik és amikor a ház szigorú főurán kívül már mindenki Dorothéékről sutyorgott, jött a nem várt fordulat. Frege, a nagy ész, kitalálta, hogy ő most három napi „járás” után, megkéri Dorothée kezét. Mégpedig másnap. Hogy esetleg elsieti és túl hirtelen fog ez jönni a lánynak? Hát ez bizony fel sem merült. Persze megvitatta velem (még mindig sűrű bocsánatkérések mellett, amit én dühösen hárítgattam), de nem lehetett eltéríteni és neki látott készülődni, meg egy gyönyörű világot teremteni, így hamarosan köddé is vált és eltűnt az ő köztes terében (ami egyébként meglepően hasonlít a napokban látott Inception című mozi „váróterméhez”… Vajon a készítők is fantázmagorokkal cimborálnak?).

Na, mindegy, én speciel biztos voltam benne, hogy mellé fog és hát nem is tévedtem nagyot. Közvetlenül Lord Utolsó „örökösének” érkezése előtt akarta végre hajtani a tervét egy dzsungel világban, varázslatos növények között, ahol mindössze Tarzan kosztüm lesz rajtuk… Szép. És még tőlem kért engedélyt, mintha én lettem volna a nevelőapja. Én meg áldásomat adtam rájuk, mint akit már nem érdekel Dorothée és hozzátettem, hogy szerintem elsieti, de mondjuk ezt nem vittem túlzásba, mert féltem azt hiszi, hogy azért késleltetem a leánykérést, mert valójában nem örülök neki.

Másrészt persze örültem, de csak mélyen, ahol már magamnak sem vallottam be, mert azt gondoltam, pont ez a húzás lesz az, ami kicsit elhidegíti egymástól őket. Tudom gonosz dolog… De hát mi nehezebb helyzet lehet, minthogy az ember szerelmeséért vívott harcában a legjobb barátja a vetélytársa? Csak egy ilyen helyzetben volt részem, ami még ennél is szarabb, s erre térek épp most rá…

Egy kis trükkel készültem, amolyan előhúzok egy rózsát a füled mögül, csak éppen a végletekig fejlesztve. Abból indultam ki, hogy a képzelt birodalmakban bármit el lehet érni és pont ezért egy idő után unalmas lesz (kiindulási alapnak jó volt…), ezért talán az én „valóságos” mutatványom nagyobb hatást gyakorol. Úgy okoskodtam, hogy hamar lezajlódik a sikertelen, s kínos lánykérés, Dorothée meg Frege visszatér a fogadóbizottsághoz (amiről akkor az érzéseim miatt nem is nagyon tudtam, hogy mit fogad), és én pedig még egyszer utoljára mindent bevetek és a legjobb formámat hozom vagy önmagamat, nem tudom, mindenesetre mindent bevallok. Én naiv szentimentalista! Egész éjjel és délelőtt gyakoroltam a trükköt, számtalanszor elképzelve az arcát, számolva az összes lehetséges végkimenetellel. Kivasaltam a ruhámat és három év óta először akkor csutakoltam le a cipőmet. Mint kis iskolás vártam remegve. És vártam. És vártam. És vártam…

Írás közben most eszembe jutott valami. Ez a fekete krikszkrakszokat látunk egy lapon vagy más színűeket és ez hatást gyakorol ránk. Pedig a betűk csak nem is emlékeztetnek semmire, hm? Nem tudom pontosan leírni, de szerintem tök érdekes. Érdemes lenne zen elmerngeni… Vagy csak a pia teszi? Na, mindegy, ezt feljegyzem máshova is…

Szóval, ott vártam a tömegben, míg nem hirtelen megérintettek hátulról. Reménykedve néztem hátra, de csalódnom kellett. Lord Utolsó ráncos keze remegett a vállamon.

- Mi a helyzet, Adimnos? Izgulsz?

- Uram? – lepődtem meg a kérdésen.

- Izgatottnak látszol…

- Nem tudom hol vannak már… - csúszott ki a számon. Nagy hiba volt.

- „Vannak”? – ráncolta össze a homlokát az öreg – Azt hittem csak egyedül jön. A fiam. Más is hiányzik?

A sok évi bűvész tapasztalat egyszerre párolgott el belőlem. Nem tudtam hazudni. És az érdekes az, hogy ha visszagondolok újra lezsibbad az agyam, ahogy akkor és azót sem tudom mit kellett volna mondanom. Hiszen, tisztelt uram, a lánya együtt tűnt el a terem közepéről, mint a kámfor, a barátommal és most valahol csupán alsóneműkben falják egymást, s ki tudja meddig jutnak… Az öreg nyílván rögtön azt hitte volna, hogy Frege az a perverz Winkler vagy hasonló…

- Azt hittem a fia kísérővel jön… - nyögtem ki nagy sokára, de már késő volt, Lord Utolsó felfedezte a hiányt. Arca elsápadt, fogai remegni kezdtek, karja megszorította a vállamat. Azonnal kerestetni kezdte Dorohéet, meg Freget, én pedig majd elsírtam magam. Csupán azzal vigasztaltam magam, hogy végül is az öregen kívül az összes vendég kábé tudott vagy sejtett valamit, bárki felhívhatta volna a figyelmét véletlenül. De hiába mondtam ezt magamban, úgy éreztem, mintha akaratlan, de azért direkt elszólás lett volna, hogy szétválasszam őket. Pedig nem akartam. Azt hiszem, az elmúlt napokban keletkezett sok depressziós önmarcangolás, amit igyekeztem elrejteni egyszerre tört ki rajtam. Úgy meg szédültem, hogy le kellett ülnöm a nagy terem szélén. Ott rajtam kívül már csak a lord maradt, de ideges fel alá járkálásában észre sem vett. Mindenki más Fregeket próbálta megtalálni, akiknek persze már réges rég vissza kellett volna érkezniük, én se tudtam már elképzelni, hogy hol vannak. Mert ha még sikeres is a lány kérés, mit csinálnak? Megünneplik? Hiszen tudják (!?) – gondoltam – hogy vissza kell érniük!

És ekkor, mikor már végképp kétségbe estünk, lord és én, egymásról tudomást sem véve, felvillant a nagy terem közepére felépített mágikus átjáró és egy páncélos alak érkezett meg a majd néptelen fogadásra. Lord Utolsó, mint aki szörnyet lát rémült meg, majd hirtelen meleg mosolygás áradt szét vénséges arcán. S boldogan ölelte meg a sosem látott idegent, ki ölelését szorosan viszonozta és kinek páncélja, valóban a démonpárától védett. Csak éppen a másik irányba.

Winkleren kívül csak én voltam tanúja a lord utolsó pillanatainak, ahogy tíz percig még kedélyesen elcsevegett a „fiával”, de nem nagyon figyeltem. Ez abból a szempontból nem is nagyon baj, hogy a démonpára színtelen anyaga a legendák szerint már látványra is öl. Ez az anyag, mely szép lassan az öreg bőrébe szívódott, majd hirtelen vonaglani kezdett és összeesett. Állítólag az utolsó pillanatban az összes fájdalmat érzed, amit a tested érezhet. De Winkler, mint valami horror főgonosz csak röhögött.

- Most már csak a síró lányt kell megvárni, hogy idejöjjön. – mondta hangosan és őrülten, miközben óvatosan levette a páncélt, vigyázva, hogy hozzá ne érjen a külsejéhez, majd egy bomlasztó sugárral megsemmisítette. Egy aranyló injekciós tűt vett elő s maga mellé fektette a bomlasztó pisztoly mellé. A tű hegyén andalító szagú sav csöpögött.

- Itt hiába vársz rá! – kiáltottam, miközben remegő lábbal elé álltam, mire ő nyomban rám szegezte a bomlasztó pisztolyt. Egy töredék másodperc alatt megszűnik az összes atomom. Talán magam alá is vizelek, ha nincs a sok éves előadói gyakorlatom. Ennyi telt tőlem. – Itt hiába… - ismételtem, de elakadtam félelmemben. Szinte láttam már a villanást. De aztán hirtelen teljesen háttérbe szorult ez az érzés az összes félelemmel egyetemben. Láttam magam előtt, ahogy Dorothée hirtelen materializálódik itt a kihalt teremben és itt várja ez az őrült. Mert, hogy őrült volt és rá vár abban biztos voltam. Farkas farkast megismeri…

Így hát összeszedtem magam és szerintem életem legjobb alakítását nyújtva, eltereltem a teremből. A sors iróniája, hogy azzal a trükkel tereltem el végül Winkler figyelmét és szöktem meg, amivel Dorothéet meg akartam lepni. De hát nem is ez a lényeg. Hanem, hogy mi történt ily soká Fregeekkel.

A részleteket csak sokkal később tudtam meg. A fojtogató indákról, meg a majmokról akik letépték Dorothée ruháját. És Dorothée először még tényleg élvezte, kacagott, amikor az egyik majom ellopta a pólóját és csak melltartó és bugyi maradt rajta. Aztán már csak játszania kellett, hogy élvezi. Mert dumáljon Frege bármit arról, hogy ez köztes tér, meg miegymás, ez az ő világa volt. Az ő belső világa. Ahol az van, amit ő akar. Akár akarja akár nem. Csak az ő vágyai érvényesülnek.

Persze, ha ő úgy képzelte, hogy Dorothée élvezné, ahogy a teljes dzsungel világ testét taperolja, majd tovább megy, sokkal tovább, akkor Dorotheének tényleg élvezni kellett. Hogy is mondta Frege? A lány akarata csak egy volt a millióhoz vagy ilyesmi.

Nem Frege hibája volt, ezt le kell szögeznem, és én csak az elején gondoltam azt, hogy ez a hallgatag fiú oly sok éven át egy perverz állatot bújtatott el magában. Nem. De egy vágyálomban ritkán gondolsz a többi szereplőre, még ha azok a szereplők történetesen valódiak is…

Dorothée hányva és kétségbeesve jelent meg a terem közepén, Frege meg holdkórosan bambulva.

- Leálltam, az utolsó pillanatban le tudtam állni… - ismételgette révülten. Én addigra már ott voltam és tanúja voltam a pillanatnak, ahogy Dorothé felfedezi szeretett nevelő apja holttestét. Mint egy zsák borult térdre mellé és zokogott és teljesen összekarmolta az arcomat, mikor elrángattam onnan, nehogy megérinthesse a démonpárás testet. Végül Frege karjaiba omlott. Akkor és ott lemondtam róla. Hehe, azóta is szingli vagyok, csak boros üvegekkel töltöm az estét… Persze nem úgy, (ahhoz túl kicsi az a lyuk!).

Lemondtam róla. Nem azért mintha ilyen áldott jó lélek lennék! Emlékszem a lord temetésére el se mentem, pedig ez nagy bunkóság volt és azóta is csak keveset találkoztam velük. Pontosabban csak Fregevel. Mert Dorothée születése és gyerekkora körül sok minden bizonytalan, de halála bizonyos. Három ember ismert jól Dorothéet, a lord, én és Frege. A lord meghalt, Frege magát be tudta csapni, ha akarta, engem azonban nem. Szegény lány keveseknek nyílt meg… Csak én tudtam, csak én láthattam, hogy más lett, mert a tudatminta, ami alapján újraalkották, nem egyezett az enyémmel, ahogy én láttam őt. Bár elég meggyőző… De a teste tapintása, a bőre puhasága amit a félénk Frege nem tudhatott még akkor, mert ő sohasem. Meséljen bármit Frege az esetet követő hónapokról… Ugye egy lány csak egyszer vesztheti el a szüzességét…

No de mindegy! Letelt a tíz oldal és pont mostanra lettem nagyon részeg! Micsoda klappolás! Még azt leírom, hogy azóta Frege jól meg van, háza a 0317-es világban, a sós polcvilágban, s bár valaki ugyan még mindig a nyomában van és bajba sodorja, például egy őrült Uralkodónő megbízását hozzá irányítja, de azért vidám általában és velem is egyre többet találkozik… És most ez a valaki az én dühömre alapozná, hogy áruljam el Dorothéet, meg adjak beszámolókat… Talán tényleg dühös vagyok…

Tíz oldal, tíz perc, kedves olvasó és remélem számodra is élvezetesen ment a csevely, még ha egyirányú is volt, izgalmas vizekre vezettelek, nekem mindenesetre őszinte öröm volt! Igyekeztem tárgyias lenni, de persze ez nem sikerülhet. Mert simítson csak végig kedves Winkler ezen a lapon, ne féljen, álljon villamoson, heverésszen otthon az ágyában vagy üljön bárhol, pont ott, simítsa végig a lapot, a képernyőt, most nem látja senki.

Ugye, hogy hatásos?

 Hogy miért írok? Nem tudom. Olyan sok irodalmi csalódás ért az idők során és ráadásul minél idősebb leszek annál tehetségtelenebbnek érzem magam hozzá. Versekkel már nem is próbálkozom…

Azért, ha mégis meg kéne válaszolni a kérdést és megjelölni egy okot, talán sikerülne leírnom valami érthető gondolatot, ami még nem veszik el teljesen a lélek sötét, gazdája számára is kibogozhatatlan szálaiban. Azt mondanám, persze csak ha muszáj lenne valamit mondani, hogy a kicsinyes hatás kedvéért. Azért a reakcióért, hogy pontos legyek, melyet a mű az olvasóból kivált. Hogy el tudom-e érni, hogy azt érezze, amit akartam, hogy irányítsam a tudatát észrevétlenül vagy akár, ha nem teszem épp ilyen magasra a lécet, hogy megbotránkoztassam őt. Úgy képzelem, amint a két nagy sakkjátékos az író és az olvasó, ahogy egymás fejébe akarnak látni! Miért így írta az író, kit jelöl meg majd gyilkosként vagy fordítva, az író szemszögéből, mit fogy szólni az olvasó, ha ennél vagy annál a résznél tart…

Azt hiszem ez számomra ilyen figyelem felhívást jelentett, hogy hahó létezem! Vagy inkább kíváncsiságot, hogy vajon tudják-e hogy létezem… Mert emlékszem, hogy szerettem gyerekkoromban nézni, amint valaki leírt szösszeneteimet olvassa, s egy-egy résznél grimaszt vág vagy felnevet és én még az alkotáshoz használt energiának is a többszörösével vizslatom az arcát, hogy na, vajon hol jár most éppen a szövegemben? A gondolataimban. Bennem.

De persze sosem lettem igazán sikeres (talán pont a hozzá állás miatt, hogy nem az olvasó, hanem saját örömömet kerestem mindig is) és hatásvadász ambícióimat, mint azt sejtheti is, kedves olvasó, másutt éltem ki.

Mert milyen nehéz is írni! Nem elég, hogy azt a kaotikus és szerteágazó gondolatvilágot pixelkockákba kell önteni, de a szavakat és mondatokat rendbe kell szedni, sőt késleltetni kell, meg előre utalni, hogy az olvasónak a maximális élvezetet nyújtsa… És ha még csupán ennyi lenne! Régen persze egyszerű volt: Egy lap, meg egy toll, máshogy nem is lehetett. Ma már betűtípus, borító, sorköz, betűszín, s megannyi más melyeket lehet és kéne is variálni, hogy a majd végtelen lehetőség közül elérjük a legkedvezőbbet, mert ha az olvasó nem is tudja, ezek mind-mind befolyásolják az olvasás élményét! Ha kicsit is, de ugye sok kicsi…

Simítson csak végig kedves olvasó ezen a lapon, ne féljen, álljon villamoson, heverésszen otthon az ágyában vagy üljön bárhol, pont ott, simítsa végig a lapot, a képernyőt, most nem látja senki. Na, tegye meg, gyerünk! És akkor… Érzi már? Ez az érzés nagyban hozzájárul az olvasás élményéhez, még ha nem is tud róla…

No, persze most, hogy mindezt leírom nyílván untatja. Na, nem baj… Pedig egyébként pont, hogy magam ellen beszélek, leleplezem egy alkotó olcsó trükkjeit, pedig ez nagy hiba. Én különösen tudom!

No, de csavarjunk a dolgon! A tárgyra térek, az oly vágyott tárgyra, mely a lényeg, ugyebár? S stílusomban a lehető legtárgyiasabb leszek, nem formázok és színezek, csak tárgyalok, mellőzöm a költői képeket, amennyire tőlem telik és a tárgyunktól persze. Ha valami mégis formázottnak tűnik, az már nem az én hibám, mert az bizony az én természetes, tárgyias stílusom. A tárgyias stílusa meg mindenkinek más egy picit (ezt még ragozhatnám)…

Nos, hát kiről is akart olvasni? Dorotheéről? Meg arról az éjszakáról? Hát legyen, írok róla. Leírom, még ha nem is lesz művészeti alkotás, se hatásvadász mutatvány, mely elnyereti művem és lelkem tetszetését, sőt kimondott testi kínokat szülök ide, csak hát előtte kiadom magamból ezt a kis borfelesleget, mely lassan átpárolog a fejembe és onnan a pixelekbe…

Szóval… Minden bizonnyal, Dorothée születésnapjai úgy múltak el egész életében, hogy se ajándékot nem kapott, se meg nem ünnepelték. Ugyanis annak az esélye, hogy az a véletlenszerűen kitűzött nap, melyen őt ünnepelték pont egybe essen a valódi születésnapjával roppant valószínűtlen lett volna, egészpontosan 365,25 az 1-hez, beleszámolva természetesen annak az esélyét is, hogy szökőnapon született.

Születési helyét még ennyire sem lehetett besaccolni. Végtelen világok végtelen terében bárhol születhetett, ilyen esetben még az orvostudományról hírhedt helyek is tehetetlenek, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy két világ mennyire hasonló élőlényeket hozhat létre (példának okáért a párhuzamos valóságok), arról meg nem is beszélve, hogy milliószor milliónyi világ nyugszik még az ismeretlenség homályában és ez még egy alulbecslés.

Nos, azt mindenesetre meg lehet mondani, igaz csak elkallódott feljegyzésdarabok és szétszakadt fényképek alapján, hogy mivel töltötte gyermekkorának egy részét: vadászott.

Bár kormegbecsülésben sosem voltam jó, egy idős, valóságok közt bolyongó dokumentátor még le is fényképezte egy újságnak vagy minek, talán mondjuk öt évesen, hosszú, kócos hajjal, sápadt arccal, melyből csupán vörös szemgolyói fénylenek ki ijesztően, mint amikor egy sarokba szorított kiscica elkeseredetten próbál védekezni hatalmas támadója ellen. Egy szó, mint száz: nem egy szép kép, ám de roppant kifejező. A lányka rongyokkal fedett karjából egy véres, tejfehér penge áll ki, ami persze akkor még hatalmas volt testéhez képest. Hasára, hátára mágikus jeleket rajzoltak lilával és vörössel, melyek világról világra dobták őt, hogy azokban keressen magának élelmet és alvóhelyet magának. Hogy milyen élőlényeket vadászott le húsért, állatot vagy akár… Ezt nem tudom és nem is akarom tudni.

Az mindenesetre szerencse, hogy ismeretlen kezdetű bolyongásai során nem keveredett különösebben vizes vagy esős helyre, ugyanis mint később kiderült egyetlen mosás lemosta a jeleket testéről. Ha egy civilizálatlan világban vagy területen ragad, soha senki nem talál rá.

Így azonban a sors a létező legjobb helyre sodorta…

Vlagyivitor együgyű volt. Roppant együgyű, még számolni sem igen tudott, sőt még az első elemit sem végezte el. Ez máig köztudomású róla. Mégis, két dologhoz remek érzéke volt: gazdája kedvében járni és a földtúrásban való jeleskedéshez, mely tulajdonság más vakondokokat is jellemez. Így történhetett, hogy egy borongós reggelen, orrával egy kis képet túrt Lord Utolsó takaróján, egy képet mely megragadta a nagyhatalmú öregurat, s mely kép nem más volt, mint a dokumentátor újságnak szánt fényképe hősnőnkről.

A lord egyébként maga is műkedvelő fényképész és világjáró volt, talán ezzel enyhítette keserű sorsát: szülei által adott végzetes neve arra kárhoztatta (bármily komikus is), hogy dinasztiája legutolsó tagja legyen, s vele még dicsőséges korában megszakadjon a vérvonal. Így vagy úgy az öregúr szíve belesajdult a kislány örök vándorlásának lenyomatába (pedig mint már említettem nem éppen az ártatlan gyermeki szeretet tükröződik a képen) és nyomban felkereste  a kép készítőjét, aki azonban nem tudott kielégítő információt adni a modell holléte felöl. Csak a sorsnak vagy a sorozatos vakszerencsének köszönhető, hogy a lord végül mégis rátalált Dorotheére.

Ami innentől következett az számomra megint csak bizonytalan. Az biztos, hogy nagyszerű gyerekkora volt a kis Dorotheének innentől, s szeretetben telt el. Másrészt, sok mindent megtanult. Lord Utolsó már nehezen tudta csak a házkörüli teendőket ellátni, így a kicsi vadorzó lány, hamarosan házi asszony lett, mosott, főzött, takarított. Tizenkét éves korára már úgy belejött mindebbe, ahogy más egész életében nem tud, hiába igyekszik.

Lord Utolsó sokáig otthon tanítatta fogadott lányát, majd gimnáziumba is küldte, melyből azonban, főleg az elején, gyakran kimaradt. Emberi kapcsolatai kettősek voltak ekkoriban: sok barátja volt, igazán megnyílni azonban csak a lordnak tudott, s kiskorában gyakran szeretett csak magában játszani, ha éppen volt egy kis szabadideje. Azt véletlenül pont tudom, hogy sokszor volt szerelmes, de ezt senkinek a világért sem mondta volna el.

Korábbi vadorzó jellemét valami játékos és mosolygós lányarc takarta el alaposan, vörösen izzó szemgolyói kihunytak, s csak egy-egy gesztusában volt benne a régi tűz. Ugyanakkor önhatalmúnak megmaradt. Nem nagyon ismerek más embert, akihez ha beszélnek, akkor képes sarkon fordulni és elgyalogolni, holott társalkodó partnere semmi rosszat nem tett, csak éppen untatta Dorothéet. Persze ezt is kinőtte, de a gimiben sok fiút igen idegesített ez a vonása: mégis hogy lehet így udvarolni a legszebb gimis lánynak? Persze sokakban csak növelte ez a hódítás vágyát. Fregeben, a mostani vőlegényében speciel persze nem. De mint mondtam ez az időszak roppant bizonytalan…

Tizenhat-hét éves korában az addigra már egyértelműen bombázó Dorotheének három komoly udvarlója is akadt, bár ezen még pontosítok. Ön, Frege, meg én. Pontosabban, azt kell mondanom Winkler, Frege, meg én, de még ezen is pontosítok. Meg amúgy is még sok mindenen.

Had beszéljek Fregeről meg magamról. Tudom, ez nem amolyan érzelgős visszaemlékezés, hanem tárgyias tárgyalás, mégis mivel pont erről az időszakról írok, az elsővé kell kicsit válnia. Fregével közös világban, országban, városban, sőt közös álmokban nőttünk fel, egészen addig, míg az ő álma teljesült az enyém rovására és eljegyezte Dorotheét… Most kell leszögeznem, hogy egyáltalán nem haragszom rá, csak hát az idők változnak, ő asszonyos lett, én meg nem, kevés a közös témánk és sok közöttünk a fal, melyeket nehéz áttörni. Meg aztán volt más is, de mostanában mintha már újra közelítenénk egymás felé. Persze akkor még egész más volt. Nem ő vagy én. Minden.

A gimnázium vége felé jártunk, nem Dorothée világában, hanem egy másikban, ahol talán csak sejteni lehetett, hogy vannak más világok is, legalábbis én sejtettem, Frege meg nem is gondolt ilyesmikre. Őt csak a belső érdekelte. Hát nem hihetetlen? Egyik oldalon ott van a gyakorlatias Dorothée, akinek babakorában a túlélésért kellett küzdenie, majd egy hatalmas kastély háztartását egyedül vezetnie és ott van ez az elszállt Frege… De hát kontra o bella li’mor. Az ellentétek vonzzák egymást.

Frege mindig is különös egyéniség volt. Kettőnk közül én tudhattam a hátam mögött tehetősebb családot, de egyikünké sem volt túl gazdag. Az övé valami generációk óta elszegényedett, de egykor nemes és tehetős arisztokrata família volt, addigra azonban a tető is nagy áldás volt a fejük felett. Emlékszem, egyszer egy nagyobb zivatart kis híján elmosta az egész házat, mindenestül.

Másrészt elég elkényeztetett kölkök voltunk mind a ketten a szegénység ellenére, nagyjából tehettük amihez kedvünk volt, egyikünket sem küldtek gyárba dolgozni vagy ilyesmi, pedig ott sok család ezt tette volna a fiaival. Tanultunk, olvastunk, álmodoztunk, magasröptű filozófiai vitákat folytattunk (ma is meglep milyen magasröptűeket) és mind a ketten éltünk a nagy semmibe. Aztán mind a kettőnknek volt egy hobbija. Sok mindent kipróbáltunk, de ez volt az ami már nem is szórakozás, hanem az életünk volt. Azaz ez így nem igaz. A szerelmünk. Mert egy-egy jó ecsetvonásért vagy bűvész trükkért eladtuk volna az életünk is.

Ő magába fordult, én a többiekbe. Ő festett, hogy kifejezze magát, én bűvészkedtem, hogy elrejtsem. Persze ez túl egyszerűsítés, de jól hangzik…

Igazából, ő gyakran amolyan megtűrt bolondnak vagy még inkább, hallgatag holdkórosnak tűnt mellettem és bevallom, én is annak éreztem néha. Persze, mentségemre szóljon, hogy tényleg egy furcsa kölök volt: volt, hogy egy temetőben aludt és gyakran csak hangtalanul bámult a tájba vagy ült az úton, mellette az eladó festményeivel és nézte az embereket egy egész délután, hogy elűzze azokat a bizonyos álmokat…

No, de elkanyarodtam a témától. A lényeg, hogy két ilyen álmodozóval megtörtént az, ami másokkal szinte sose: az egyik pillanatról a másikra fantáziadúsabb lett a valóság, mint az elrugaszkodott álmaink. Nem felejtem el Freget, amikor olyan volt…

Izé, kezd nehezen menni a fogalmazás, sokat ittam, asszem megint kimegyek wcre megmosom az arcom. Pillanat és jövök, persze ez az olvasónak fel se tűnik. Érdekes… Na, mindegy hagyok egy üres sorközt…

Na, szóval Lord Utolsó az előtt a bizonyos éjszaka előtt, melyről majd lassan írok, egyre furcsább dolgokat tapasztalhatott. Egyrészt megtudott miegymást Winklerről, egy távoli valóság „gazdájáról”, akinek évekkel korábban Dorothée, még vadorzása során elpusztította két különleges teremtményét. Valami kétfejű teheneket vagy ilyesmit… Winkler ettől először ideges lett, nagyon ideges, ahogyan csak azok az emberek lesznek idegesek, akik hozzá szoktak, hogy isteneknek hiszik magukat. Majd idegessége valami perverz vonzalommá alakult Dorothée iránt. Persze mindez benne játszódott, kívülről makulátlan úriembernek tűnt, aki világában egzotikus és megfizethetetlen dolgokat teremt más valóságok számára (nem termeszt, az nem jó szó, teremt).

Mindenesetre, az Lord Utolsó fülébe is eljutott, hogy örökbefogadott lányát valaki betegesen üldözi, ezért szeretett volna minél több embert maga és a lánya körül tudni, így minket is marasztalt. Mi pedig szívesen maradtunk, mint ifjú vándorok, mert bár inkább vándorolni akartunk a valóságok között és ez a valóság még csak különösebben érdekes sem volt, de a kastélyban remek kis vendégsereg gyűlt össze, köztük sok fiatallal, akiktől sok mindent megtudhattunk távoli világokról. Már csak a ház Úrnője hiányzott, Dorothée, akit a lord ideges sietséggel rendelt haza, őrök és megbízható ismerősök közé. Mellesleg Frege különös álmai is ekkor lettek aggasztóak és bár ő nem kérte, úgy sejtettem neki sem tesz rosszat, ha maradunk. Nehéz megmondani, hogy tévedtem-e, persze a jövőt nem láthattam…

Nos, egyszerre pillantottuk meg Dorothéet Fregevel, egymás mellett állva, barátokként, ahogy nevetve jött le a palota szalonjába vezető aranyozott lépcsőn vidáman csevegve. Vöröses-lilás estélyi volt rajta (e-két színhez egész életében vonzódott), s bár nem volt rá oka, rám nézett hirtelen és elmosolyodott. Azt hiszem részemről a szerelem első látásra nem lenne jó szó. Ez imádat volt, vak imádat, sőt annál is több. Emlékszem reccsenve tört össze a pezsgős pohár, ami kihullott a kezemből, valaki még viccelődve meg is jegyezte, hogy hoppá, mekkora hatást gyakorolt itt valakire a vendéglátó Hölgy. Hát igen. Azonnal éreztem, hogy én ezt a csajt, nem tudnám meghódítani, még egy ostoba bókot vagy mutatványt se tudnék produkálni előtte félelmemben. Pedig bármelyik másik lánnyal… De tényleg. Azt hiszem a tárgyias stílusom kezd erősen a beszédszerű írásra emlékeztetni, de hát üsse kavics. Hogyan is lehetne tárgyiasan leírni azt önmagamról, ahogy zokogva és talán kissé ittasan megragadtam Freget, odarángattam egy asztalhoz, rendeltem két alkoholos pálcikát és megkérdeztem (erre máig pontosan emlékszem, később a szemére is vetettem Fregenek, hogy mennyire nem figyelt fel Dorotheére):

- Láttad ezt a lányt?

- Kit? – kérdezte ő közönyösen.

- Kit, kit? Hát azt a tündért! – persze nehéz leírni pontosan a helyzetet, hiszen annyi más tényező is volt. Ott volt például Frege, aki nagyon félénk volt az emberekkel szemben (pláne ennyi előtt) és mielőtt megláttam Dorothéet épp a felületes társalgás mesterfogásait igyekeztem beléverni abba a teljesen anti-gyakorlatlan fejébe. Ha akkor tudtam volna, hogy ezeket a gyakorlatokat pont Dorotheénél fogja sikerre vinni, ott helyben főbe tudtam volna lőni őt, talán… Asszem igen, de ez akkor volt. Mindegy.

A következő napokban nagy meglepetésemre Dorothée is hozzám hasonlóan kezdett érezni, csak éppen nem irántam, hanem Frege iránt. Mikor ez olyan nyilvánvaló lett, hogy még Frege is felfogta, a barátom teljesen lebénult. Csak hebegni, habogni tudott, még beszélni sem. Egyszerűen fogalma sem volt, mit tegyen a helyzetben és ez ritka pillanat volt, azóta se láttam nagyon ilyet tőle, sajátos logikája minden más helyzetben kihúzta, ám ezúttal ebben a szélsőségesen életszerű helyzetben egyszerűen gondolkodni sem tudott. Dorotheével nem mert beszélni, tőlem bezzeg egyfolytában bocsánatot kért (hogy miért, maga sem tudta). Ráadásul egyre haloványabbnak tűnt (akkoriban még nem tudtam, hogy tényleg egyre haloványabb) és én ezt az állapota rosszabbodásának vettem.

Öt és fél hónapot kellet még várnunk a tragikus végkifejletre.

Lord Utolsót egy másik dolog is foglalkoztatta Dorothée biztonsága mellett. Ugyanazon az estén, amikor én beleszerettem Dorotheébe (úgy látszik a fontos események mágnesként vonzzák egymást), az egyik idegen különös információt osztott meg a lorddal. Azt a fajta információt, amit csak egyszer lehet hallani az életben, mert attól kezdve már valaki más lesz az illető. Lord Utolsó pedig teljesen megváltozott. Ettől kezdve lázas és boldog készülődésben telt az élete, minden egyes percét kitöltötte az új ismeret.

A szülői átok mágikus hatalma látszólag megtört: korábbi kedvesétől gyermeke született, utódja, aki ráadásul hamarosan meglátogatja.

Szegény öreg! Talán azt sem tudta, miképpen születik a gyerek, hogy mindezt elhitte. Egyszer ugyanis beszéltem, jóval később ezzel a „korábbi kedvessel”. Idős, tolószékes nénike volt, nem az az aranyos, kedves fajta, inkább a tapasztalt és bölcs típus, aki mintha egész életében tanult volna. Na, szóval elmeséltem neki az esetet, még csak nem is kíméletesen, láttam előre, hogy nem fogja úgy felkavarni, mint ahogy más öreggel tenné. Mikor először említettem az utódot, nem mondott semmit, de láttam a szemöldöke hirtelen felrántásán és dülledő szemén: sose volt az öreggel komolyabb ismeretségük. Bár ki tudja, nem igazodok ki néha a saját nagyszüleimen se: vagy jobban titkolóznak, vagy elfelejtenek dolgokat, nem tudom. Meg aztán amilyen megtermékenyítési módokat hallottam a keleti valóságokból… Egy szó, mint száz Winklernek nagy szerencséje volt, hogy az öreg ezt elhitte. Pláne a páncélos duma: miszerint a fiúnak végig, egész testén páncélt kell, hogy viseljen. Mert, hogy ugyanis beteg. Ezért maradt oly sokáig távol. Beleesett egy démonpárás verembe. Baromság… Szegény öreg, mennyit aggódott fia betegsége miatt! Szegény Dorothée… Egyszerűen nem értem, hogy nem jöttek rá, nem olvastak utána vagy nem néztek dokumentumfilmet… A démonpára olyan mint a pisztolygolyó. Nem megfertőz, öl. Tíz perc alatt. De a páncélos trükk miatt kellett. Mármint, hogy ne legyen feltűnő, hogy „fiú” a legkevésbé sem hasonlít az „apára”.

Utólag persze könnyű okoskodni, de szerintem én már ennél kevesebből is rájöttem volna, hogy Winkler trükkje ez. A szakmabéli a szakmabélit felismeri, hisz Winkler még csak nem is bűvész. De persze nem tudtam semmit, Frege talán hallott valamit Dorotheétől, de (akárcsak én) mással volt elfoglalva, lássuk be, saját magával. De Dorothée igazán rájöhetett volna, szegény biztos máig szidja magát… De mint Dorotheével kapcsolatban mindig, most is csak azt tudom mondani sajna, ez is bizonytalan…

EGYIK: Nézd csak azt a gyereket! Kiköpött az anyja...

MÁSIK: Fúj, tényleg. És most minden csupa nyál lett.

Mr. Strawson látható elégedettséggel hátradőlt kényelmes bőrfotelében, miközben Dorothée olvasta a szöveget, melyet jegyese pár pillanattal korábban vetett papírra rendkívűl felhevülten, izzó szemekkel, és megannyi asztalra csapással..

Fiatal, huszonéves férfi volt, nagy sötét szemekkel, melyekben az ember könnyen elveszhetett, átlagos testalkattal és olyan szakáll káosszal az arcán, melynek képét bármely borbély szívesen kitette volna az ablakába egy szépen borotvált fej mellé, s aláírta volna: „előtte”. A férfi ujján egy gyönyörű vörös jegygyűrű díszelgett, melynek pontos mását Dorotheé ujján fedezhette fel az ember, igaz, Dorotheé jelenlegi elgondolása szerint már nem sokáig.

Először arra gondolt, hogy kifinomult úri hölgy módján Mr. Strawson arcába vágja a gyűrűt, majd kisétál a szobájuk aprócska ajtaján, dühösen belerúgva valamibe (például abba az undok lazac gyáros szomszéd undok doboz lazacaiba és mindezt persze roppant undokul tenné) és itt hagyja a férfit örökre vagy legalábbis élethossziglan, hogy a pokolban újra az arcába vágjon valamit (lehet, hogy előtte visszakéri a jegygyűrűt). Csak az volt ezzel persze a baj, hogy Dorotheé sosem tudta úgy hosszabb időre magára hagyni Mr. Strawsont, hogy előtte alaposan meg ne ölelné és félt, hogy egy ilyen kirohanásnak az ölelés kicsit gyengítene a hatásán. Természetesen, ha előbb szenvedélyesen megöleli, aztán dühösen az arcába vágja a gyűrűt, és utána sétál ki undokul a szoba kis ajtaján, sokat javít a helyzeten, majdnem annyit, mintha a düh érzékeltetésének fokozása végett előbb sétál ki undokul a házból és csak aztán vágja Mr. Strawsonhoz a gyűrűt…

Ebben a pillanatban szörnyű dolog történt. Dorotheé elkerekítette a szemét. Ennek is a jegyese az oka! Ez a hang… Ha lenne pénzük, nem töltené be vonatzakatolással a szobát a hasa. Mert miféle úri hölgy tud érvényesülni, hangosan korgó hassal? Persze mind ketten jó ötletnek tartották eredetileg ezt a munkát és most mind ketten éhesek voltak, de most így visszagondolva, Dorotheé egyre biztosabb volt benne, hogy az egész Mr. Strawsonnak az ötlete volt, aki nem is csak hogy rábeszélte, de rákényszeríttette a lányt, hogy most ezt csinálják.

- Látom még mindig a művem hatása alatt vagy. - szólalt meg hirtelen Mr. Strawson és tökéletes elégedettséggel elvigyorodott. - Szóhoz sem jutsz!

Dorotheé, mint egy élőholt felállt, megölelte a férfit, majd fogcsikorgatva elkezdte lefelé húzni a jegygyűrűjét a férfi legnagyobb meglepetésére.

- Az nem tetszett, hogy van benne köpés? – kérdezte ijedten a férfi – A gusztustalansága? Túl hatásvadász?

- Az, hogy nem ehető! – mondta mérgesen a lány, miközben minden izom fájdalmasan megfeszült a kezén. Talán ha levágná… Elég véres lenne és ezáltal hatásos is, de szegény pici ujj… Na, nem mintha ez visszatartaná! Naná, hogy nem! Csak végül is eléggé szereti ezt a kis ékszert, miért vágná hozzá bárkihez is? Nyílván, sokkal gonoszabb tett lenne, ha magával vinné! Sőt, ha Mr. Strawson ujjáról tépné le erőszakosan? Igen, igen, akkor máris két gyűrűje lenne, amit odavághat hozzá a jövőben…

- Éhes vagy? – kérdezte Mr. Strawson csodálkozva – De hát miért nem kérsz enni?

- Talán mert nincs mit? – sziszegte Dorotheé és undokul elindult az ajtó felé, ideglenesen eldöntve, hogy jegeli a gyűrű projektet…

- Hogy ne lenne? – kérdezte a férfi és az asztala alsó részéről előkapott egy nagy darab, dagadó szendvicsekkel megrakott tálat.

- Miért nem szóltál, hogy van? – kérdezte Dorotheé és elindult sebesen visszafelé. Ám rögtön lassított és gyanakodni kezdett. Már három napja nem volt itthon semmi ehető…

- Nem mondtad, hogy éhes vagy – válaszolta a férfi a lehető legnagyobb természetességgel. Igen, ezt a logikátlanságot Dorotheé még el is tudta képzelni a Mr. Strawsonról. De valami akkor sem stimmelt. Érezte.

- Mikoriak ezek a szendvicsek? – kérdezte.

- Teljesen frissek – mondta a férfi és az egyikbe bele is harapott és csámcsogva folytatta – Öt perce csináltam őket. Na, nem kérsz?

Dorotheé nagyon, nagyon gyanakodva nézte a szendvicseket, tüzetesen átvizsgálva az apró morzsákat is, ami Mr. Strawson falatozásából keletkeztek. Dorotheé egyre bizakodóbban egyre közelebb ért. Sehol, semmi gyanús. Talán vehetne is egyet, három napi kínkeserves szenvedés után. Szép, jól megtömött szendvicsek… Dorotheénak már a keze is elindult a cél felé, amikor egy apró rózsaszín morzsára lett figyelmes, egészen aprót, más talán észre se vette volna, kihullani Mr. Strawson szájából, a férfi mellényén végig peregni, majd lehullani a földre. A lány ijedten hátra hőkölt.

- Mi van a szendvicsben? – kérdezte reszketve.

- Hát mi lenne? – mondta egy vállrándítás kíséretében a férfi és nagyot harapott a szendvicséből – Hát lazac…

Mint egy bomba robbant szét Dorotheé álomvilága. Elkeseredetten lehajtotta a fejét. Tudta. Érezte. Így kellett lennie! Tényleg nincs itthon semmi ehető. Csak lazac. Gusztustalan, genny kinézetű lazac. Mindig más formában lopózik be a szobába: hol sütve, hol főzve, hol szárítva, hol sushiként. Amit a szomszéd épp bőkezűen osztogat. Lazac. Lazac. lAZaC. Még az a szó is gusztustalan és ehetetlen. És ő nem tehet mást, minthogy eszi. A drága jegyese pedig ahelyett, hogy megkeresné a betevő falatot, találja meg bárhol is, ilyen hülye szóvicceket gyárt. Dorotheé úgy döntött tényleg ki kell mennie egy kicsit, egy szép, napsütéses vidékre, ahol nincs lazac, és a bárányka a farkaska mellé fekszik és nincs lazac, és a földet és az eget áthatja a béke és a lazactalanság boldog tudata (és persze nincs lazac).

Elindult az ajtó felé. Ám ebben a pillanatban valami egészen váratlan dolog történt. Az ajtó kinyílt és egy apró, sárgabőrű gyermek rontott be, rengeteg étellel, hússal, süteménnyel megrakott dobozzal a kezében. Csomagjait gondolkodás nélkül Dorotheé kezébe nyomta, majd beugrott Mr. Strawson asztala alá. Pár pillanattal később, belépett a fiúhoz rendkívül hasonló anya, majd némi zavarodottság után köpött egy hatalmasat. A szoba közepén egy pillanat alatt minden csupa nyál lett.

Expozició (második fele): Két gazdag anya gyermeke, vásárlás alatt beszökik hőseink irodájába és könyörögve kéri, hogy fényképezzék le a barátját. A két anya végül belemegy és pofátlanul nagy összeget ajánlanak fel Mr. Strawsonéknak.

A kölök barátját Φ-nek hívták.

Probléma:  Φ természetesen nem egy egyszerű eset. Egy hatalmas várban élt egyedül, melyet gépek tartottak fenn csak az ő számára és pusztán véletlenül ismerkedett meg a barátjával (kéne neki is valami név, mondjuk Mike). Φ-t elrabolták, de mivel senki nem ismerte sem a szülei, sem a rendőrség nem igazán hisz neki. (Miért fizettek akkor az anyák?) Mike hosszan utána olvasott és rájött, hogy barátját vámpír predátorok rabolták el, hogy emlékeit kitörölve mintának használhassák világuk prédáinak színesítéséhez.

Megoldás: Az emlékeit vesztett Φ-t a leírás alapján hőseink lefotózzák, sőt haza is hozzák, amiért busás jutalmat kapnak a kölök anyjaitól. (Esetleg egy lazac gyárat. Haha.)

A gyermekük pedig nagyon örül Φ-nek, s elkezdi neki mesélni közös emlékeiket.

Csattanó: Hát egyrészt ugye ott volt az, hogy a vámpír predátorok minden ember típust összegyűjtöttek. Mike nem azért olvasott sokat, hogy megtudja kik rabolták el a barátját, hanem, hogy rájöjjön honnan szerezhetne egy ilyen barátot.

Erre végül Mr. Strawson fel is hívja Dorothée figyelmét és egy bizonyítékot is hoz Φ állítólagos várából ujjlenyomatokat. Itt a történet vége.

Speckó világ: A nyomozás többek között keresztül vezetett egy világon, ahol az élő és a nem élő dolgok között nincs akkora különbség. (Sok világban ugye valami bónusz tulajdonság van a centrál világokhoz képest, ám némelyikben valami olyan tulajdonság hiányzik, mely bár mindig körülöttünk van, észre sem vesszük.) Itt a kő hő tágulása és az ember meleg miatti bosszankodása között valahogy nincs különbség…

Szereplők: Hát Dorothée és Mr. Strawason mellet még elő kéne hozni Mathiast és Mr. Adimnost, plusz egy új, de később állandó női karaktert. Négy, szinte teljesen különböző figura (Ki hinné el, hogy barátok?)

Wordbe új szavak: Strawson, centrál, Mike, predátor (ezt se ismeri!?), rétesliszt, kelbimbó, 4l tej, pár doboz cukor, 1 csomag keksz, 33 db tojás, sütőpor

Figyi, ez egy novella vázlat örülnék, ha nem írnál bele. Inkább jegyzetelj.

de ez uncsiiiiiiiiiiii :S

Akkor se firkálj ide! Kezdj újat!

torit sütök ^^

Mi a franc az a tori!?

hát torta

Ki hívja azt torinak? És egyébként is mióta kell torába kelbimbó? (Csak nem kell-bimbó?)

hülye! egyébként ezt nem fogják tudni elolvasni…

Ja Beírod majd nekem gépbe?

tudod h számíthatsz rám

:)

VÉGE

Na, hát skacok, ez volt a negyedik darab, nem állítom, hogy jól sikerült, azért pár dolgot ideírnék, ha nem baj. Csak, hogy figyeltétek-e központi eleme az elidegenítés. Eleve még a novella részben: írtam, hogy mind a négy szereplő idegen éne egymástól, aztán a két anya, meg „Mike”, aki csak Φ-t önmagától, a saját emlékeitől való elidegenítés révén szerzi meg, mint barát. És aztán innen jött ez a stílus ötlet, hogy vázlatosan írok, meg a végére ez a kis „egyetemi párbeszéd”. A teljes elidegenedés, tárgyiasulás és mint a végén kiderül, annak is a „beírása”, azaz másolata, ami talán a legidegenebb cselekvés, amit egy tárggyal végezhetsz. Szóval csak ennyi a csavar itt.  Na, további jó nyarat, remélem hamarosan tudok jelentkezni…

Szóval, ennyi. Jó, nagy baromság mi?

EGYIK: Ja. Nagy baromság.

basszus, ha tudnád mennyire szeret! Egyszerűen nem talál rá szavakat… Csak te létezel számára, sem a sötétség, sem a társaság, sem a film, (pedig, hehe! Mennyire akarta látni ezt a mókás Monty Pithon utánzatot!)…

Lám most odahajolsz hozzá, félénken ráteszed a kezed, ő persze vissza se mer nézni, és halk, csodálatos hangodon a fülébe súgod:

-       Szeretlek! – És szinte egy másik létállapotba röpít.

-       Minden rendben? – kérdezi Joz.

-       Úgy látszik igen… - feleli Philip vigyorogva, de ő már rég nem figyel másra, csak arra, hogy kényelmesen befészkelődjön melletted a kanapén.

Villanás.

Bárcsak ezer évig tartana ez a film, gondolja ekkor, de persze nem a filmet nézi, hanem téged. Te talán nem is érted még… Pedig

Ekkor váratlanul csörög a kaputelefon. Feltehetően nem az olajbogyós pizza. Mármint a pizzafutár, az nem olajbogyós, csak a pizza, amit hoz. Mindegy ő csak késöbb jön… Mintha egy nagy szunyából ébredne, buli után. Hirtelen, egy nyakába löttyintett vödör vízzel.

Valaki a kérésére felkapcsolja a villanyt, ti meg némi habozás után elkezditek keresni a távirányítót. Végül csak megáll a film, ő kikászálódik, a nagy siettségben és zavarodásban még visszanézni is elfelejt, de persze visszanéz és még, hogy! Hát kisanyám megcsípted a főnyereményt! gondolhatod. Persze neki kell kimennie, ő a házigazda és már a cipőjét vagy legalább valami papucsot keres, mikor a többiek még a film bűvöletéből ébredeznek. Zavartan kilép az ajtón, végül csak zokniban, és átmászik a hűvös kerten, saját magányába burkolózva. Mögötte valamiért lekapcsolják a villanyt a házban. Nem várnak meg a filmmel? – fut át az agyán idegesen, de persze nem ettől ideges. A fantáziája már rég beelőzte az időt. Hatalmas nagy darab embert lát a kapuban, állig felfegyverkezve és rögtön utánna fájdalmat érez a koponyáján. De lehet, hogy már rég bejött a kapun és a bokorból ugrik rá. Egy dobbanást biztos kihagyna a szíve, ha valaki előugrana, hiába gondolta most mindezt át… Kissé remegve halad előre, ezt persze nem vallja be magának. Közben meg rád gondol.

Végül egy srác várja kinn a hideg sötétben, lehet olyan húsz körül, arcán furcsa szőr kavalkáddal és bár a ruhája furcsa, félénk tekintete egyáltalán nem illene egy fegyveres betörőhöz.

-       Jó estét! – köszön rá az idegen, láthatóan ő is fázik, majd a lehető legfurcsábbnak ható kérdést szegezi neki– Elnézést, volt valaha barátnője?

-       Nem – feleli félénken, de ahelyett egy felvonná szemöldökét az oly különös kérdésen, szégyelli magát, nem azért mert kora szerint már rég lehetne valakije, hanem hogy te jutsz eszébe, automatikusan barátnőként kezelve, holott mit tudhatja ő, hogy mit szeretnél. Talán ő magyaráz bele túl sokat, talán az egész csak az ő fejében létezik…

-       Hát akkor nem tudom, hogy magyarázzam el – mondja gondolatait megszakítva a különös ismeretlen, miközben megvakarja a fejét – Nyílván persze a legjobb lenne, ha tárgyra térnék és nem beszélnék összevissza. – igen valóban az lenne a legjobb gondolja és egyik zoknis lábáról a másikra helyezi át súlyát, hogy kevésbé érezze a talaj hidegét - Szeretném visszakérni a mobilomat.

-       A mobilját? – kérdezi meglepődve a még az előzőnél is furcsábbnak ható kérdésen és hirtelen akaratlan düh fogja el, hogy nem térhet vissza hozzád. Legszívesebben ott hagyná az őrültet, de fél ismét csöngetne és akkor csak ismét fel kéne állnia mellőled. S akkor hová lenne a pillanat, annak a boldog végtelenségnek az öröme?

-       Igen, izé… a mobilomat… – feleli az idegen s szavai, értelmük ellenére szinte bocsánatkérésnek hatnak – Véletlenül, - magyarázza - vagyis hát nem egészen véletlenül… Szóval, dühömben behajítottam a kertjükbe és nem akartam bemászni oda, mert féltem hátha megijedek valamitől vagy Ön kijön a házból és megijesztem ahogy előlépek a bokorból vagy ilyesmi…

-       És mi köze a barátnő dolognak ehhez? Gondolom vele beszélt rajta… – kérdezi. Most meg váratlanul elkezd szimpatizálni a fickóval, ahogy egy nő miatt bohócot csinál magából egy idegen előtt. Nyílván ő is menne már és legalább olyan kellemetlen a helyzet, mint neki. De most már ő tartaná ott mégiscsak az idegent és megtudna tőle valamit. Bármit a szerelemről, mert olyan szívesen beszélne most erről, legszívesebben kiordítaná érzéseit a mozdulatlan sötétbe, hogy még a csillagok is beleremegjenek. Hiszen oly furcsa, hogy pont most érkezett! Váratlan izgalom fogja el, ahogy magát a férfi helyébe képzeli, s annak barátnője helyébe pedig… téged.

-       Hát igen, összevesztünk. – meséli az idegen - Nem szerette volna, hogy beszéljünk és én mégis felhívtam.

Ő megdöbben. Nem érti. Nem akarta, hogy felhívja? Nem akarta, hogy tudassa, hacsak mellékesen is, hogy jól van, hogy létezik? Hogy szeret? A kapcsolat olyan végleges dolognak tűnt neki. Ha meg nem véglegesen akarták… Miért kapcsolták egyáltalán össze az életüket? Ilyen sose történne meg veled és vele gondolja. Soha! Ha, mindenség segíts!, összejönnétek, soha nem… Biztos…

-       De hát… -kérdezi ostobán – Miért nem akarta, hogy felhívja?

A szakállas nagyot és szomorút sóhajtott.

-       Azért, mert azt állította, hogy ha előveszem mobilom úgyis elvesztem…

-       És ezek után ezen feldühödve bedobta egy vadidegen kertjébe?

-       Hát igen… - vallotta be a szakállas szégyenlősen, mire ő akaratlanul is felnevetett. Hát még ez a bohóc is megtalálta élete párját láthatóan. Még szívesen beszélgetett volna, de már tudta, neked is hiányzik.

Megkereste a mobilt, különös gyártmány volt, illett is a különös idegenhez, majd talán valamiféle büszkeséggel még megjegyezte, kiváncsian, mit reagál az idegen:

-       Egyébként pont benn van egy lány, akinek örülnék ha barátnőm lenne…

-       A tekintetéből itélve, - feleli az idegen elvigyorodva - már nem feltétlenül kell feltételes módban beszélned sokáig.

Látszólag elszégyelli magát árulkodó arca miatt, de belül nagyon boldog, persze ha megkérdeznék miért, nem tudna felelni.

-       Haver – mondja a szakállas – még annyi, hogy hidd el, amit én annak idején nem: most a legjobb! Ezután jönnek a nyűgök, a macerák, az elvárások megannyi kis patakja…

-       Ez baromság!

-       Dehogyis, ez Varró Dániel…

-       Nem az! Hanem, hogy az eleje a legjobb…– mondja ő és érzi, hogy igaza van. Hirtelen ismét nem lett szimpatikus az idegen - Ez még bizonytalan, esetlen, meg olyan… - nem találja a szavakat, s az idegen ezt kihasználva közbe vág.

-       Hidd el, lehet késöbb is jó, de sokan örülnének, ha az első ölelések tartanának örökké és megfagyna a pillanat!

-       Nekem pont ilyen lesz! – mondja határozottan és futtában elbúcsuzik az idegentől. Faszság! Bárhogy is lesz, gondolja, veled sosem fog veszekedni és pont ennyire fog szeretni, mint most.

Magára hagyja az idegent és félelem nélkül visszatér a házba. Lám a filmet valóban folytatták nélküle, de ő belenézve rögtön látja, hogy nem baj. Ez a film szinte minden részénél egyforma, nem hagyott ki semmit. Aztán csak téged néz, még odamenni is elfelejt, mígnem egy hang megzavarja:

-       Minden rendben? – kérdezi Joz.

-       Úgy látszik igen… - feleli Philip vigyorogva, de ő már rég nem figyel másra, csak arra, hogy kényelmesen befészkelődjön melletted a kanapén.

Villanás.

Bárcsak ezer évig tartana ez a film, gondolja ekkor, de persze nem a filmet nézi, hanem téged. Te talán nem is érted még… Pedig basszus, ha tudnád mennyire szeret! Egyszerűen nem talál rá szavakat… Csak te létezel számára, sem a sötétség, sem a társaság, sem a film, (pedig, hehe! Mennyire akarta látni ezt a mókás Monty Pithon utánzatot!)…

Lám most odahajolsz hozzá, félénken ráteszed a kezed, ő persze vissza se mer nézni, és halk, csodálatos hangodon a fülébe súgod:

-       Szeretlek! – És szinte egy másik létállapotba röpít.

 Az Uralkodónő döbbenten állt meg a palota nagy termének szélén, melyen szokatlanul nagy volt a nyüzsgés. Végig nézett az őt megszólító lordon és felfedezte kéjtől izzadó kezében az ostort és a gumi kesztyűket.

Ezek egyre szemtelenebbek -  gondolta az Uralkodónő és teste beleremegett a rá váró vonaglások gondolatára az ostor alatt. Ma este tömegesen akarják. Ha nem lesz meg a fénykép, nem fogja kibírni… És most vajon emlékeztetni jött ez a perverz kis…!

-       Felség – mondta a lord és hangjában meglepően sok tisztelet vegyült némi kiváncsisággal – Pontosan, mit csinálnak itt ezek az alakok? Összezúzzák a berendezést!

-       Hagyja el, Lord Kurzer, csak egy kis veszélytelen szertartás a kedvemért. Holmi fényképészek. – felelte az Uralkodónő és igyekeezett állni a kéjsóvár tekintetet.

-       Úgy tudtam csak ketten jönnek… - felete sértődötten a Lord és végig nézett a népes tömegen maga mellett

-       Nos, nehezebbnek bizonyult a feladat, amit kértem… Csak nem valami cselszövéstől fél Lordságod? Titkos lázadó szervezkedéstől?

-       Dehogyis! – kapta le ijedten a tekintetét a Lord, de pillanatnyi kínos zavarán nyomban urrá lett egy félmosollyal, mintha azt mondaná: mit fogsz te nekem ezért a kis zavarért ma még adni nekem éjfélkor…

-       Csak nem tetszenek nekünk – mondta határozottan kihangsúlyozva a királyi többest a mondat végén – Nézze csak miket törtek össze.

Azzal egy szoborra mutatott, mely az Uralkodót ábrázolta. Kétségtelenül a szobor felsőrésze megrepedt. Az Uralkodónő szomorúan nézett volt képe komoly képmásába. Vajon meddig kéne könyörögni a szobornak míg végre könnyei megolvasztanák és úgy nézne rá? Hogy tudja érdemes folytatnia, van célja szenvedéseinek? De mr próbálta, reménytelen, a márvány nem felelt…

-       Nos, igéretük szerint, ha valamit tönkre is tesznek, azt kijavítják. És remélhetőleg kellőképpen kárpótolnak majd. – mondta az Uralkodónő zárásképpen a lordnak, majd mint egy mellékesen még hozzátette – Este hatra fejezik be állítólaga az előkészületeket. Eljön esetleg Lordságod megnézni? Persze csak ha tényleg nem fél…

-       Nekem valami mást kell előkészítenem. – mondta Lord vicsorogva, azzal ostoros kezét lengetve odébbállt.

Istenem! – gondolta Az Uralkodónő egész valójában remegve és könyörögve – Oly rég óta nem könyörögtem… Kérlek! Muszáj sikerrel járniuk ezeknek az embereknek, de nem is. Sikerrel fognak járni, mert ha nem… - azzal a végtelen birodalmak úrnője magába nyelt egy végtelen zokogást.

ł

Mathias, önmaga szerint, a legdögösebb vámpír volt a világon és ezt kivételesen könnyűszerrel biztosra is vehette: ő volt az egyetlen vámpír ebben a világban.

-       Ez csak egy rémálom, sikította a kiscsaj – mesélte éppen báttyának – itt nem halhatok meg! Hát bébi, felelem erre kacsintva, az elsőben igazad van, ez valóban egy rémálom. De a másodikban viszont nagyon tévedsz!

-       És megmentetted? – kérdezte Mr. Kripke kiváncsian.

-       Pff… - mondta elvigyorodva Mathias és hátrasimította a hosszú, kócos tejfehér haját – Naná. Azóta a háremem tagja!

-       Halihó… - jelent meg hirtelen Mr. Adimnos és rámosolyfott Mr. Kripkére, míg annak öccse, Mathias felé csak zavartan biccentett – Ha mondtad volna mi kell, nem greenboxot hozok a fiúkkal, meg kamerákat…

-       Bocsánat – felelte Mr. Kripke szomorkás mosollyal – Ha tehetem személyesen kereslek meg mindnyájatokat, de nem hagyhattuk el a világot. Csoda egyáltalán, hogy engedélyt kaptunk arra, hogy fogadjunk titeket. Apropó, itt van a maszk?

-       Persze, de biztos? – kérdezte Mr. Adimnos - Ez túl kockázatos, még neked is... Ha nem működik a maszk… Biztos, hogy te akarod csinálni? Ha nem sikerül…

-       Biztos – mondta Mr. Kripke és átvette az ilyesztő maszkot, hátrafele meredő hatalmas tüskéivel és nagyot sóhajtva feltette. A maszka halk sistergéssel ráforrt az arcára. – Erre jelenleg csak én vagyok képes…

-       Na, azért… - csóválta a fejét Mathias, de azért igazat kellett adnia.

-       A mindenség talán egyik legnagyobb bűvésze vagyok. – mondta fejét csóválva Mr. Adimnos és felemelt egy sörösüveget – Már legalábbis a reklámplakátom szerint… Szóval, biztos ne varázsoljalak ki innen titeket?

-       Gondoltam rá még az elején, hogy megszökünk, de előbb vagy utóbb utolérne minket… - mondta Mr. Kripke fejétcsóválva – Így viszont még megigértem neki, hogy elmegyek néhány személyes holmiért a hálószobába, aztán a szertartás, átvesszük a bérünket és uzsgyi. Soha többé nem látjuk.

-       Csak aztán ott ne ragadj abban a hálóban! – nevetett fel Mr. Adimnos – Szép nő…

-       Túl öreg… - vigyorgott Mathias – Bár azért, ha muszáj lenne…

-       Apropó, nő, Dorotheével minden ok köztetek? – kérdezte váratlanul Mr. Adimnos.

-       Hátha tudnátok micsoda nő! – rázta a fejét Mr Kripke és különösen nem örült a felismerésnek, hogy maszkban gátolva van a söre elfogyasztásában – Mos, főz, takarít és még nekem kell könyörögnöm, hogy legalább a fűvet had én nyírhassam!

A többiek felkuncogtak, kissé túl hangosan, eröltetetten is, amit Mr. Kripke azonnal észrevett.

-       Ne aggódjatok! – mondta nyugtatóan – Nem lesz semmi bajom, tudom mit csinálok. Habár – tette hozzá beletúrva az arcán szétterpeszkedő borosta orgiába – ha mégis, akkor próbáljátok meg kijutatni Dorothéet és vigyázzatok rá, jó?

Mr. Adimnos ismét felkuncogot, Mathias átvette majd hangos nevetésben törtek ki ketten immár szívből, őszintén.

-       Istenem, valóban micsoda nő! – mondta lelkesen Mr. Adimnos – Ugyanezekkel a szavakkal, ugyanezekkel! Öt perce kérte ugyanezt tőlünk, - magyarázta Mr. Kripkének - csak rád vonatkoztatva. És persze, hozzá tette, hogy te is valószínűleg megkéred, de ne hallgassunk rád. Istenem, ha annak idején gyorsabb lettem volna… No! Bizony mondom, rá!

-       Dorotheére! – kiáltotta Mathias lelkesen.

-       Rá. – mondta nevetve most már Mr. Kripke is, de azért nyugtalan volt.

És a három sörös üveg összekoccant.

Csak éppen az említett lány nem volt sehol…

∂

Dorothée sprintelve rohant végig a kihalt királyi folyosókon, s fogcsikorgatva koncentrált, hogy el ne tévedjen. Hat óra két perc volt, a királynőnek beigért szertartás már elkezdődött. Egy emberek, fantázmagorok, sőt akár Istenek felett álló varázslat, magyarázták el a királynőnek, melyre csak Mr. Kripke képes, bár nem szívesen. A lány útját egy tetemes asztal állta el, de nem vett vissza a sebességéből, hogy kikerülje, hanem térdre vetve magát átcsusszant alatta. Egy varázslat, mely képes a világokon és elmékeken is túlról előhozni a szerelmes pillantású képet és nem valami ócska hamisítványt, de csak ha igazán szerette a volt Uralkodó a hitvesét és ez volt a legerősebb érzése, mikor meghalt. Ennél a résznél az Uralkodónő láthatóan bizonytalanul sóhajtott és ijedten nézett a fényképészekre, mikor azok az őrmestertől visszaérve elmagyarázták a helyzetet. A Pokol mélyére kell leásniuk.

Dorothée gyorsan átszáguldott még két termen és közben véltelenül meglökött egy különös kalitkát, melyben egy halom csillámló lapocska rebbent meg. Ügyet sem vetett rá, végre elérte a nagytermet, ahol már tartott a szertartás egy kordonnal elkerekített részen, ennek a szélénél állt, remegve várva az Uralkodónő, két szolgálója kiséretében. Dorothée gyorsan odarohant a kordon másik végéhez és Mr. Adimnos kezébe nyomta a borotvát, amiben még benne volt az Uralkodó egy-két szőrszála, mire a férfi nyomban eltűnt a terem közepéből felcsapó mágikus porfelhők tömegében, hogy átadja Mr. Kripkének a tárgyat. Dorothée rápillantott a remegő királynőre. Azóta már mindent felajánlott, kis híján a teljes királyi kincstárat is, csak hogy sikerüljön a varázslat, megfeledkezve arról, hogy a két vendége már eleve az életét kockára tette. Most is verejtékezve biccentett a lánynak, megnyugodva hogy a bortva még időben célba ért. Az a bizonyos borotva… Na, nem mintha különösebben számított volna – gondolta Dorothée – A fénykép már két egész órája készen van. Egy kis, kihalt szobában készítette el, még mielőtt Mr. Adimnosék ideértek volna egyáltalán. Meglepően könnyű volt, csupán egy csókjába került Dorotheének és máris megvolt a tökéletes, szerelmes kép, mely őszinte, tiszta szerelemmel néz vissza a felvétel nézőjére, azzal a pillantással, amit csak egy férfi adhat örök szerelmének. Azóta persze – nézett bele Dorothée a szétrobbanó füstfelhőkbe, melyből kisérteties hangok és fények szűrődtek ki, az egész csak színjáték, egy elsőre roppant veszélyesnek és ijesztőnek ható színjáték. A többiek csak a felhajtáshoz kellettek, meg, hogy véletlenül összezúzzák a szobrokat és képeket a kastélyban, meg ami a királyi lakosztályban a volt, (a kinti szobrok, amúgy is csak homályos körvonalak) hogy aztán ezeket az alkotásokat makulátlanul helyrehozva, de csöppet átalakítva visszaállítsák a helyükre. Persze azért a borotva is kellett, nem volt szükséges, de azért mégis: az Uralkodónak vörös szakálla volt.

Az egész egy bűvésztrükk. Dorothée ránézett a bizonytalanságtól remegő királynőre. Egy nagyon jó bűvésztrükk. A legtisztább átverés.

És ezt persze az Uralkodónő is pontosan tudja.

Soha nem vágyott arra, hogy az igazság utat törjön magának. Ő mást akart és persze titokban, olyan mélyen, hogy maga sem látott le odáig, de úgy, hogy azért Mr. Kripkéék azt pontosan értsék. Az Uralkodónak csak szeretőnek kellett a felesége, egy gyönyörű szerető, aki vágyik rá, hogy az érzelmeit fizikailag kiélje, egy hódoló nőre, hűséges rabszolgára. Akinek még a legközelebbi és legalapvetőbb céljairól sem számol be, felesleges, nem arra kell, s talán túl ostobának tartotta, hogy megemlítse az aEROn-t és azt a szeretőnek kellett kikémlelnie, de még így is a király halála lehetett csak az egyetlen mód, hogy a királynőnek egyáltalán lehetősége legyen hozzászólni volt ura vágyaihoz és céljaihoz. Csak a testi kapcsolat volt a lényeg, csak erre kellett az Uralkodónő elcsábítása. Csak arra, hogy kiélhesse az érzelmek nevelte gyönyörű testen egy férfi, majd a férfi utódainak egész serege a vágyait. Hiszen talán az aEROn már nem is létezik, de a kis lordok elég ravaszak, hogy kéjjes céljaikat elérjék…

És ezt mind az Uralkodónő is tudhatná. Utattörhetne magának az igazság. De az igazság ezt nem akarja.

Ezért lesz elégedett a minden hamisítási próbát kiálló fényképpel.

Ezért nem fog furcsán nézni a palota megváltoztatott szobraira.

Ezért fizeti ki és ereszti el a fényképészeket és társaikat.

És csak ezért fog fittyet hányni az etikettre és egyezik bele, hogy Mr Kripkén maradjon az olcsó vásári maszk.

Hogy nehogy meglássa az arcát, nehogy megtudja az igazságot, mely a képen már nem a fényképező Dortheére néz szerelmesen, hanem őrá. Az ő királyáé lesz az az arc.

Dorothée szomorúan lerázta a kezéről a trutymákot, amit csak most fedezett fel. A palotán kívül csak kis levegő volt ami beszorult a ruhaujjába. Idebenn pedig az, aminek kinn látszott, mind állagában, mind ízében. Gennyes, kenhető és persze bekajálható. Testet öltött a látszat.

A narancslekvár.

 “Narancslekvár.”

Ez a kifejezés a nap során már sokadszorra vendégeskedett elméjében, most azonban tovább bővült.

“Narancslekvár, amibe egy bolynyi hangya fulladt bele.”

Dorothée undorodva nyújtotta ki a nyelvét ahogy eszébe jutott nagyanyja spájza, amiben valóban vendégeskedtek eféle finomságok, majd roppant elégedetlenül ellazította a lábujjait.

Közel hetven emeletnyit zuhant.

Ez persze érthető módon roppant szédítő érzés volt. Különösen, ha hozzávesszük, hogy a zuhanási irányára az a bizonyos hetven emelet pont merőleges volt. És pláne, ha azok az emeletek nem is igazi emeletek voltak…

Nyilvánvalóan nem narancslekvár – szögezte le magában Dorothée némi töprengés után, miközben egyre csak a látszólag végtelen mélységbe meredő lábait bámulta unottan – és a hangyákhoz sincs az egésznek semmi köze. Ez biztos! – állapította meg - Milyen butaság ilyen hasonlatokra vetemedni! – gondolta magát szídva – Habár – tette hozzá gyorsan, védve magát képzelt bírája ellen - minden élőlény ezt csinálja szinte egyfolytában! Hasonlatokat és rendszereket állít és mindent belegyömöszöl. Mint egy zsákba. Fogalmakat. Mint például, - gondolta tovább - amikor csak színfoltokat lát, de azokat osztályozza: ezek a barna pacák innentől idáig ‘padló’, azok onnantól odáig ‘szék’. – miközben itt tartott a mélázásban, tudata hátsófele profi módon kezdte csökkenteni a zuhanási sebességét –  Elválasztjuk a dolgokat megszokásból, rendszerezzük őket, valamiféle hasonlatosság alapján… Mint például a vízet és a földet. A teremtés sem véletlenül kezdődik egy szóval… Hehe, “és az Úr mondá légyen…” – hirtelen mosolyogva rázta meg a fejét. Ezek az elszállt gondolatok nem az ő gondolataira voltak jellemzőek.

Lenézett az alatta álló Mr. Kripkére, életeszerelmére, jegyesére, aki egy út függőleges út peremén várta, melyen vadul száguldottak el az autók oldalukat mutatva, hogy aztán követve az út csavarodását immár fejjel lefelé folytassák haladásukat tovább, sőt egy kicsit még tovább kanyarodva, hogy így érhessék el pont megfelelő szögben egy hatalmas felhőkarcoló mélygarázsának bejáratát.

A hatalmas narancssárgaságban a tér minden irányába meredtek az épületek és közöttük spirálként csavarodtak az utak, rajta autók s emberek. Habár ezek nem is voltak valósak utak, autók és emberek, csak inkább körvonalai és elnagyolt vázlatai a megszokottaknak, mintha egy óriási fekete tűfilcel rajzoltak volna egy narancssárga lapra, csak éppen térben. Dorothée kimondhatatlanul idegtépőnek találta Saloist, a hatalmas Megabirodalom fővárosát, s az egyetlen vígasza csupán az volt, hogy Mr. Kripke körvonal arcáról eltűnt az a fertelmes borosta kavalkád és így egész jó pasi lett. Egy vonalnyi vigyora persze árulkodó volt: ő kimondottan élvezte a helyet, talán mert ez a narancssárgaság arra a narancsteára elékeztette amit fogadásból nyert egy Lord nevű fantázmagor elleni kűzdelemben Dorothéetől. A lány megfeszítette a lábát és karba font kézzel ért “oldalt” a férfi mellett.

- Szédülök… - jelentette ki és igyekezett kimondottan sértődött arcot vágni, hogy Mr. Kripke véletlenül se higgye, hogy ezért a szédülésért nem ő, egyszemélyben a felelős.

Pedig a közlekedésbe egész gyorsan belejöttem. – gondolta Dorothée magában és visszanézett az imént elhagyott magsságba. Az ember mindig a megfeszített oldalával átellenes irányba kezdett zuhanni ebben a talajtalan térben. Így ha például felemelte a kezeit és megfeszítette őket, s még a karjai között a szájban a fogait is összecsikorgatta, akkor szélsebesen zuhanni kezdett lefelé. Ellenben a ha lábait feszítette be akkor “felfelé” zuhant. A teljes ernyedtség lebegést, a teljes megfeszítettség, ami egyébként hosszú távon roppant megeröltető volt Dorothée szerint, stabil egyhelyben állást eredményezett. Azt Dorothée elképzelni sem tudta, hogy az épületek és az utak, mitől állnak olyan stabilan egy helyben, de legalább ha nem is erősen, mágnesként vonzották az embert és így rajtuk állva az ember kicsit elengedhette magát.

- Jaj, baba… - mondta Mr. Kripke és a lány fejére tette átlátszó kezét – A helytől?

Nem, hanem attól, aki idehozott – morogta magában a lány, holott a szédülése valóban innen, a helytől származott. Elvileg ebben a világban egyik irányba sem hatott légnyomás, ezért még sok forgolódás után sem szállhatott volna az ember fejébe a vér, mégis ez a szokatlan mozgás valahogy rosszul hatott a szervezetre. (Igaz, bár légnyomás hiján sok világban légmozgás sem jöhetne létre, itt furcsamód, mégis voltak szellők vagy ahogy itt hívták őket “hullámok”, melyek ide-oda sodorták az ernyedt testeket a térben)

- Sajnálom, hogy idejöttünk… - mondta a férfi - De végül is egy uralkodónő hívott meg minket! – csillant fel a szeme.

- Ez nem igazi uralkodó! Ez egy… kurva! – fakadt ki Dorothée.

- Az se rossz… - vigyorodott el Mr. Kripke.

- Hülye! – korholta le Dorothée - Még csak fizetni sem fog tudni a képért, az arisztokratái tartják el! Ráadásul, - nézett át tenyerén a lány - én félek!

- Ugyanmár! – vetette ellen Mr. Kripke, miközben oldalára fordult és elindult a fekete-narancs kocsik mellett az úton – Se perc és lefotózzuk és itt se vagyunk! Gondolj bele, mire mennének két csóró fényképésszel? Csak nem rabolna el! Meg aztán hamár vettünk egy halom üveggömböt…

- Te vettél egy halom üveggömböt! – zsörtölődött Dorothée, de azért elindult a jegyese után, megspórolva az olyan beszélgetéseket, mint “Szeretnéd, hogy visszaforduljunk? – Nem, most, ha már idáig eljöttünk, nem – Biztos? – Biztos… - Jó, hát akkor menjünk – Háttal nem kezdünk mondatot”. Mindamellett, tényleg csak undorodva tudott gondolni egy olyan nőre, aki a férje halála után azonnal az arisztokratáknak ajándékozta a testét. Hát semmi hűség nincs manapság az emberben? Piha! Pedig ha ő meg tud maradni Mr. Kripke mellett, akkor bárki meg tud maradni bárhol… Leszámítva persze ezt a helyet!

+

Az emberek szívesen pletykálnak a hírességek, pláne uralkodók szaftos szerelmi kalandjairól… – gondolta a gyönyörű nő, miközben végig sietett az árnyas, szoborcsodákkal díszített folyosón – Leszámítva, ha mint az én esetemben, az ember maga az Uralkodónő!

A királyi magán folyosón gyorsan ledobta azt csilingelő melltartót, amit a kis Willhelm kedvéért öltött magára, majd szaladt tovább -  más nem is volt rajta, az eldobott ruhadarabot pedig a szolgálók úgyis összeszedik majd, nincs ilyesmire ideje. Átrohant a kétajtós öltözőn, szinte meg sem állt, futtában nyitotta ki a pöttöm kalitkát, melyből millió számra rebbentek ki a kis csillámló szirmok, beborítva kecses, meztelen testét, pár pillanat alatt tündöklő, mozgó estélyit varázsolva rá és visszafogott jázmin illattal leplezte bőre izzadtságát. Az Uralkodónő szerette ezt a ruhát, a szirmok mozgása, illata és árnyalata az ő kedve szerint változott, emlékeztetve őt hazájára, egy messzi világra, ahol még az érzések jelentették léte egyetlen burkát. Ott ahol az első gondolat Tőle, az idegentől származott, Tőle, akibe oly tűzzel szeretett bele, s Tőle ki királynőjévé tette. Sokan erre az időre, amikor még hangulatok tiszta tengerében élehetett, arra a másik világra vezette vissza mostani kicsapongó szellemét, pedig ez teljesen téves következtetés volt. Az, hogy az Uralkodónő az ifjú arisztokraták közös és egyéni szexuális játékszere lett, teljesen stabil és hideg gondolatok sugallata volt.

Az öltözőjéből átosont még két hűvös termen, úgy ismerte, hogy szinte észre sem vette őket és egyenesen a trónja mögött lyukadt ki, ahol már letérdelve várta őt a két fényképész. A királynő helyet foglalt a trónon, mely mentesítette vendégeit minden további üdvözlés és udvariaskodás elöl és hajlongások közepette leülhettek a terem közepén kihelyezett zsámolyokra. Szerencsére, láthatóan jól felkészítették őket az itteni etikettből, mégha ez tilos is volt az udvari törvény szerint. Minden illem és szabály fővesztés terhe mellett isteni sugallatra kellett volna, hogy eljusson a vendégekhez, még az olyan másvilágokból érkezettekhez is, mint ezek a fényképészek, ezért az etikett nem betartása egyértelműen csakis szándékos gesztus lehetett, direkt sértés az udvar ellen. Az Uralkodónő ezért kiadott egy nem hivatalos utasítást a kapuőröknek, hogy tájékoztassák a fényképészeket az itteni etikettről, nehogy már szolgálatuk előtt bajuk essék, az “isteni sugallat” túlságos halksága miatt.

Az egyik vendég határozottan átlagos volt az Uralkodónő szerint, ahogy futtában végigmérte őket, miközben helyet foglaltak az aranyozott sámlikon, furcsa borostás férfi egy nagy állvánnyal és hátizsákkal, pont mint ahogy elképzelte a messzi világok fényképészét. Társa azonban határozottan meglepte az Uralkodónőt.

- Ön Hölgy? – kérdezte csodálkozva.

- Igen, felségesség. – felelte Dorothée, és az etikett szerint válaszadás közben lesütötte a szemeit.

- Akkor csak magbiztosan. – felelte az Uralkodónő és elmosolyodott – A helyi ifjú Lordok sokmindent megengednek maguknak a szemérmetlen megjegyzések és gesztusok terén, de tudnivaló, az ilyesmivel csak a férfiasság terén tett gyatra szereplésüket leplezik.

- Valóigaz! – mondta felkuncogva Dorothée és gonosz oldalpillantást vetett Mr. Kripkére.

- Hé! – kapta oda a fejét a férfi sértődötten.

- Hjaj, pedig egész jó képűnek látszik, leszámítva a szakállat… - mondta az Uralkodónő, miközben egy mosolygós sóhajtás keretében alaposabban is végig mérte Mr. Kripkét.

- Hát sajna én is látszat után ítéltem, felségesség… - felelte Dorothée, mire az Uralkodónő elnevette magát.

- Nos, a külső látszat, akárcsak a pletykák, gyakran félre vezetőek és mást sugallhat egy emberről, mint ami valójában. – mondta kedélyesen, de azért komolyan pillantva vendégeinek -  Szerencsére azonban, mint azt kitapasztaltuk, az igazság mindig utat tör magának. Hogy tetszett Salois városa?

- Roppant lenyűgöző, felségesség – mondta Mr. Kripke és lehunyta szemeit a szabályszerint – Ritkán van, hogy nem én megyek be egy házba, hanem az jön körém…

Igen, igen, ez jó megfogalmazás – gondolta az Uralkodónő és visszaemlékezett amikor először ért egy felhőkarcoló ajtajához. Az ajtó kinyílt s ő meg is indult felé, de ahelyett, hogy ő haladt volna be, halálos rémületére, fekete füstfelhő tört ki az ajtón, körbe véve őt, eltakarva a narancssárgaságot. S mikor már azt hitte megfullad, a fekete füst falakká, padlókká, és mennyezetté szilárdultak meg, immár elhagyva a világ körvonalasságát egy gyönyörű teremben és akkor végre megpillanthatta Őt, teljes életszerűségében, úgy ahogy se Salois utcái, se a saját világában nem láthatta…

- Csupán az utazás volt csöppet szokatlan – jegyezte meg Dorothée, immár csak egy pillanatra lekapva a szemét, de rögtön vissza is emelte a trónon ülő csodaszép asszonyra.

- Sajnáljuk a kellemetlenségeket – mondta az Uralkodónő – Különösen ennyi csomaggal… Már roppant kiváncsiak vagyunk a fényképezőalkalmatosságra!

- Ó, ez nem a fényképezéshez kell! – mondta Dorothée és ezúttal egy alig látható, de mérges szemvillanást küldött jegyese felé – Ez csak a társamnak a…

- Egy kisérlethez kellett, engedelmével felségesség – vágott közbe Mr. Kripke – Amit itt ebben a világban végeztünk el. Amolyan ontológiai dolog…

- Ontológiai? – kérdezte az Uralkodónő és váratlan élénkséggel felcsillant a szeme.

- Létezés elméleti… - magyarázta Mr. Kripke és kicsit zavarba jött a hirtelen izgalom láttán.

- Igen, igen, ismerjük a szó jelentését… - felete az Uralkodónő. Ó, ha ezek tudnák vagy akárcsak sejtenék, hogy mit ébresztettek fel benne ebben a pillanatban! – Rendkívül érdekel minket a kisérlet, számoljon be róla.

- Felség, ez csupán könnyed, amatőr megfigyelés és… - kezdte Dorothée, de a vele szemben ülő nő szeméből nem tudta eltüntetni az izgatottságot. Nincs mit tenni…

- Nem probléma, hallani akarom! – parancsolta ellenmondást nem tűrő hangon az Uralkodnő és Mr. Kripkére tekintett. Az először félénken ránézett Dorotheére, majd nagy sóhajtással bele kezdett, szabadjára engedve lelkesedését.

- Nos, ugyebár felségesség azt mondta korábban, hogy az igazság mindig utat tör magának? – kezdte Mr. Kripke és kissé megszeppenve látta, ahogy az Uralkodónő erre rábólint, de azért töretlenül folytatta – Nos, jelenleg a legtöbb ismert világban, ahol ezzel foglalkoznak ez az általános nézet, már ami a világok közti utazást érinti.

- Egy általános jog rendszer? – kérdezte az Uralkodónő és szinte már felemelkedett a székéből.

- Nos, nem egészen ilyesmire értettem felség… - mondta Mr. Kripke. Az Uralkodónő csalódottan engedte vissza magát a trónba, de azért kezével intett a férfinek, hogy folytassa – Amolyan fizikai megfigyelés és jelenségek dolgában. Anyag megmaradás, pontosabban ez az újabb anyag arány megmaradás, összetartozás, és egyébb elméleteket értek ez alatt. Ilyen elszállt dolgok…

- Nem probléma, csak folytassa…

- Nos, ami engem érdekel az, az állítás, hogy egy élőlény teste összefügg-e a szellemével, ami azt jelentené, hogy végsősoron, minden élőlényben van valami olyan anyagi részlet, ami őt jelenti, az alakja vagy az agya például, amit leggyakrabban felhoznak, ami ha megváltozna, akkor már az a szellemére is kihatna. Egyszerűen minden világban meg kell, hogy maradjanak ezek a tulajdonságok, mert egyébként értelmetlen lenne arról beszélnünk, hogy az a lény átlépett ebbe a világba, mert ugye az már egy más lény lenne… Tehát, végső soron van-e valami, amire mondhatjuk, hogy azok mi vagyunk és ha igen van e-ennek bármi anyagi kivetülése is. Természetesen, egyáltalán nem tartok ott, hogy az én kisérleteimmel ezeket bizonyítani tudjam, csupán egy-két korábbi, mások által kitalált kisérletet ellenőriztem, illetve egy sajátot teszteltem.

Az Uralkodónő láthatóan figyelemmel kisérte végig Mr. Kripke mondandóját, de immár nyoma sem volt korábbi lelkesedésének. Láthatóan valami másra számított.

- A kisérletek többnyire olyanok, mint hogy ebben a világban (mármint kívül), egy ugyanolyan, de más színű test mutat a különbséget a nagy narancssárgaságban és kihozva őket megmaradnak e narancssárgának vagy visszakapják eredeti színüket, illetve mi történik egy üveggömbbel vagy más üveglappal, (mert hát üveg nem igazán létezik itt, még a felhőkarcolók és autók is csak falakból állnak szinte), amiknek ugyebár nincs körvonaluk, tehát elméletileg a teljes testnek el kéne tűnnie és ez a korábbi világba visszaérve sem jelenhetne meg, hiszen nem viszünk vissza “semmit”.

- A színes kísérlettel néhai férjem is foglalkozott még gyermekkorában – bólintott az Uralkodónő – De ez az üveges kísérlet roppant szellemesnek látszik. Talán férjemnek is eszébe jut, ha elméjét nem fordítja nagyobb és hozzá méltóan nemesebb célok felé és nem indul végtelen vándorlásokba a világok között. És persze akkor minket sem talált volna meg a Rolandok egyik világában.

- Ó, hiszen azok a világok gyönyörűek! – szaladt ki Dorothée száján és teljesen elfelejtette lesütni a szemét. Az Uralkodónő egy mosollyal nyugtázta a mulasztást, majd így felelt:

- Valóban gyönyörűek, különösen, ha az ember ott nő fel a tiszta érzelmek tengerében. Talán el sem hagyom, ha Ő nem jön értünk és országa királynőjévé nem tesz minket. Ami persze nem volt egyszerű… Még beszélni se igen tudtunk az érzelmek világához szoktunk, a tiszta kommunikáciához.

- És felség… - kérdezte Dorothée – Sosem volt honvágya?

Mr. Kripke megütközve nézett jegyesére az ostobának tűnő, személyeskedő kérdés miatt, de legnagyobb meglepetésére az Uralkodónő nemhogy megütközött volna a furcsa tolakodáson, hanem egyik pillanatról a másikra bizalmasabb lett. Még azt a Mr. Kripkét roppant nyugtalanító szokását is elhagyta, hogy királyi többesben beszél magáról.

- Nos, igen… Nyilvánvalóan egy kapcsolat sem tökéletes. Emlékszem sehogy sem tudtam beilleszkedni a családjába, de igazából nem is ez zavart. – mesélte az Uralkodónő - Amint megérkeztünk minden kivánságomat és óhajomat leste. Ha érezték volna… Tudják, nem szeretett költekezni vagy felvágni az uralkodói vagyonnal, de nekem mindent megvett, emlékszem még egy nagyon drága, ronda nyakláncot is, ami nem is tetszett csak hosszabban időzött rajta a szemem, pont azért, mert hogy ilyen csúnya láncot még sose láttam. – az Uralkodónő itt egy pillanatra a nyakához érintette a kezét, majd egy szomorkás mosollyal vette tudomásul, hogy az említett ékszer már rég nem lehet a neki szánt helyen - Persze túlzásba vitte, nem csak az ajándékokat, mert nem csak azokkal szeretett, de a bókokat, a simogatásokat és a szórakoztatásomat is, színházat hívott, meg mutatványosokat, távoli csodaszép világokat mutatott, úgy, hogy drága pénzen elvitt oda, akár az ország ügyeinek rovására is. Képessége és szeretete látszólag határtalan volt, még azt az ősi szokást is megszüntette a kedvemért, hogy az Uralkodó válhat, ha egészsége, kedve vagy az ország úgy kívánja, törvénnyel kötötte hozzám örökre az életét. De valami mélyen mégis zavart. Minden kedvessége és jóságos igyekezete ellenére, mindig találtam benne hibát, ilyen kis apró hülyeségeket, pöttöm botlásokat, melyeket szívemben csak nem tudtam megbocsájtani és bár igyekeztem nem szóvá tenni őket, néha mégis kiszaladt a számon, majd idővel egyre többször. És bár ő kedvességét és odaadását rendületlenül folytatta, láttam, nem is tudom hogyan, talán a mosolyában, talán nem is ott, esetleg a szemében a mély, végtelen bánatot, mint mikor egy hűséges ebet megvernek, pedig semmit se tett, hogy ezek a megjegyzések őt is megviselik.

Így kapcsolatunk másfeledik évében, házasságunk előtt három héttel ilyedten kezdtem önmagam és lelkem vizsgálatába, egyértelműnek látszott, hogy a sok kis, buta nézeteltérés mögött valami mélyebb lakozik, titkos düh vagy félelem.

Először a honvágyra fogtam, különösebb gondolkozás nélkül ez tűnt a legvalószínűbbnek, holott visszanézve, érezhettem volna, hogy bár logikus lenne, mégsem ez volt a baj. Dűhösen szídtam őt magamban, hogy elhozott a világomból és az övében kell élnünk, s mindtöbbet akartam magamban lenni, hogy ne lássam őt, kit jogtalanul annyira gonosznak éreztem akkor.

De talán pont a hosszú, felesleges dühöngéstől váratlanul megvilágosodtam egy éjszaka, miközben az ágyamban feküdtem lenge hálóingemben. Emlékszem, a borzadály tüzes kígyóként mászott végig a testemen, s meg se fogalmazódott. Perzselő dühtől égve előbb a hajamba téptem, majd fittyet hányva a házasodási illemre, átvágva az ijedt őrökön, kik szemérmesen nem mertek majdnem csupasz, zsenge testemre tekinteni, átrontottam a szobájába és letéptem a ruhámat és átkozódni kezd…

Az Uralkodónő bár nagy hévvel beszélt itt hirtelen megakadt és eszébe ötlött mit tár fel ennek a két vadidegennek. Hát hiába vezettem a naplómat, hogy oda senki, csak képzeletbeli olvasóm követhessen? Hát nem fojtottam el mindent azzal, hogy ott kiöntöttem a szívem? Megrázta könnyedén fejét, sóhajtott egy picit, majd folytatta. Már úgyis mindegy.

- Nagyon szép lány voltunk, akkoriban. – kezdte ismét többeszámban, de története hevében rögtön meg is feledkezett róla. Szerencsére az őrök már rég elhagyták a termet, hallgatózni pedig nem mertek. Ez a két idegen meg úgyis… De meg kell próbálni! – Azt hiszem még most is elmondhatom, hogy soha nem láttam magamnál szebb nőt, mint amilyen most vagyok, de akkoriban talán a valaha volt legszebb szűz lány voltam, akit tiszta érzelmei alakítottak és a gyermeki ártatlanság faragta az arcát, hogy aztán őszinte szerelme mellett érett nővé válljon. De pont szülőhelyem emléke izott fel bennem, ahol legkisebb bánatom hegyeket mozdított és virágzó boldogságom napot szüllt az égre. Nem tudtam, nem bírtam volna elviselni, hogy most mások érzelmei lovagolják az én testemet. Dűhösen téptem le az amúgy is keveset fedő ruhám előtte, végig vonva kezemet a testemen figyelve szemét, majd sikítva, hogy ez kell neked, ez!? És dűhös zokogásban tört fel egész addigi elnyomott rettegésem a nászéjszakától, amikor kiszolgáltatva fogok rúgkapálni alatta, akire egész idáig támaszkodtam, mert kislányos fantáziámmal valahogy így képzeltem a dolgot, úgy, hogy olyankor az erősebb, legyen az bármilyen nemes lelkű megvadul, vak ösztönlény lesz és megkínoz. Ó, mekkorát tévedtem! Nem is hittem volna, hogy kedvességében több örömet fog nekem okozni, mint én ő neki, melyet csak komoly nehézségek árán leszek képes viszonozni. De akkor minderről még fogalmam sem volt.

És ő pedig, kitől olyannyira rettegtem, még nálam is keservesebb zokogásba kezdett, rögvest megértve, hogy ez bántott már hónapok óta és átkozva magát, hogy nem jött rá, pedig hogy is jöhetett volna? Hisz tudta ő, mondta akkor, hogy ez nehéz lenne nekem és gondolatban sem, értik, gondolatban sem tett semmi ilyesmit, míg én nem kivánom. Hogy ha szeretném, ő rögtön visszavisz a világomba, az érzelmek közé, oda költözhetünk, csak tudja ott milyen magányos az ember, s csak alig érzi a másikat, ezért kűzdött magában ez ellen, pedig tudta, hogy gonoszságot tesz ellenem azáltal, hogy fel sem veti a haza térésemet. Ő hazavisz mondta sírva, csak annyit kér, hogy had maradjon mellettem, ha még nem gyűlöltem meg végleg, itt hagyja a birodalmát és az egész világot, csak ha halványan is, had érezzen engem, akkor ott.

Öröm könnyektől ázva omlottam a karjaiba, s korábban el se hittem volna ami történt, az ő karjaiban töltöttem az éjszakát, persze nem történt semmi, még az első csókot is nekem kellett kezdeményeznem, késöbb. Sokáig éltünk így, az esküvő után is, én az ő karjaiban, viszont ölelve őt, boldogan, míg nem lassan, fokozatosan átléptük a határt, hónapok alatt, míg nem odáig jutottunk, hogy egészen jó szerető lettem, olyan jó, hogy valamiképp, a szolgálók is megtudták, pletykálni kezdtek és mind több férfi kezdte titokban lesni kecses alakom, hosszan fantáziálva. Persze minderről csak késöbb szereztem tudomást, mikor ő már nem volt. Akkor azon az éjszakán, miután sírva aludtunk el egymás karjaiban, valami megtört bennem, valami rossz, ami után áldani kezdtem őt, elképzelve, hogy kűzdhet ő minden este férfiassága elfolytásáért. Ha addig jó volt az életem, most csodálatos lett, ha addig szerelmes voltam, most élő imádat, melyenek egyetlen csúcsa ő volt, teljes valójában, az utolsó kvantumjáig, minden reggel megújuló tüzes szerelemmel, majd megállapodott boldogságos megnyugvással, melyben még mindig több volt a forró pillanat, mint a megszokás. A fellegekben jártam mígnem rájöttem mi kitartásának egyszerre kiábrándító, nyilvánvaló és számomra oly végzetes indoka.

Egy délután, kis magányos csatangolás után (éppen valami csekélységet kerestem neki ajándékba, csak úgy) korábban értem hozzá vissza az igértnél és a dolgozószobájában találtam rá, lelkemen már eluralkodott az izzó öröm, hogy láthatom, mikor megpillantottam. Ő nem vett észre engem, így szemében zavartalanul szemlélhettem azt a különös jelenséget, mely oly idegen volt mégis ismerős, csak éppen nem rám irányult az a végtelen figyelem és vak szerelem, hanem… Én érzelmek között nőttem fel és bár ennek korábban nem sok hasznát vettem, oly haloványak és kiismerhetetlenek ezek az én szülővilágoméhoz képest, most mégis megértettem ezt a szinte kitörő szerelmet, melynek eddig tőle csak azt a fajtáját ismertem ami rám irányult. Eddigre már egy ideje egyek voltunk mind testileg, mind lelkileg és szídtam magam, hogyan is hihettem, hogy nem un rám, de ekkor végtelen félelmemre eszembe jutott egy sor emlék, egy sor távolba meredő elkapott pillantás, régebbről, sokkal régebbről, már megismerkedésünktől, ugyanezzel az idegenségre irányuló tűzzel.

Nem, nem ködösítek tovább, bár nehéz megmagyarázni, nem egy másik nő vagy szerető volt, de szerelmet nem is csak ezek iránt lehet érezni. Az aEROn társaság, mely…

- Az aEROn!? – szakította meg a történetet akaratlanul is Mr. Kripke és mintha előtte jelent volna meg valami szörnyűség, hátra döntötte magát, kis híján le is esett a zsámolyról.

- Hallott az aEROnról? – lepődött mega az Uralkodónő és kicsit mintha a büszkeségébe tiportak volna.

- Csak pletykákat – mondta Mr. Kripke megsimítva szakállát – Úgy tudom egy világokon átívelő szervezet és már rég keresem a kapcsolatot velük. De ha ide is elér, akkor sokkal hatalmasabb, mint akárcsak álmodni is mertem volna és…

- Még annál is hatalmasabb! – mondta büszkén a királynő – Ez a titkos társaság, mely szerelmemnek az élete volt, egy világokon is túlmutató hatalmas művet akarnak létrehozni, amolyan ontológait – tette hozzá - melybe még én is kevéssé látok bele. A férjem úgy érezte, neki, akinek meg van hozzá a hatalma és a vagyona még többet tehet ezért a nagyszerű ügyért és teljesen elkötelezetje volt, ahogy ő hívta, ennek a megváltásnak, mely egy új korszakba fog minket vezetni. Egy terv ami nemcsak az ő népének, sőt világának tenne jót, de az összes létező, milliárdnyi világnak… És bár talán nehéz megérteni, de a legnagyobb akadálya ennek a beteljesítésnek pont én voltam.

Választania kellett gyakran köztem és ő közte, minden perc újabb döntés és lemondás, kire gondol épp rá vagy rám, kit tekint élete értelmének. Nem szeretett senki úgy, mint ő engem és nem is gyűlölt senkit, de ezt maguk úgy sem értik. – az Uralkodónő felszegte a fejét – Hiába is mondtam volna, hogy őt válassza, férjem tudta mennyire megbántana engem ezzel. A csata rajtam kívül zajlott, benne. És ez a csata jelentette a végét. Bár az orvosok… Én tudom… - itt elhalt a hangja s meredten nézett előre – Én nem akartam. Próbáltam elutazni, bíztatni, de őt belülről tépte szét a két cél, a szívét… Én nem akartam…

Végül itt maradtam, itt távol szülő világomtól, megfosztva ideje korán egy férfitól, aki minden szerelmesnél jobban szeretett és pont engem… És talán én vagyok az oka. Nem tudtam mit tegyek, kétségbeestem, késekkel vágtam a még mindig gyönyörű testem. A hagyomány szerint már, mint gyermektelen házastársnak nem volt tényleges hatalmam, de ugyanez a a hagyomány elköltöznöm sem engedett, hogy legalább haza meneküljek. Pedig micsoda káoszt és bolygókat pusztító vihart kavartam volna odahaza! … Csak napok kellettek az elkeseredett döntéshez, de nekem évszázadoknak tűnt: a két széthúzó szerető, mely a végét okozta bennem fog egyesülni, beteljesítem az akaratát és megváltom a mindenséget, bármi áron is. Nem volt hatalmam, de egyetlen kincsemet eladtam milliószor és még el is fogom, míg egy kicsit is kívánatosnak tűnik. Az arisztokraták most végre kiélhették az évekig tartó súgdolózást és kiváncsiskodásukat, bármit megtettem nekik, teljes erőmből, hogy pénzhez, apró garasokhoz jussak és támogathassam a tervet és megmentsem a milliárdnyi világot. Késöbb rájöttem, hogy az ifjakban van a jövő. Idősebb, érett nőként még nagyobb csábítást gyakorolhattam rájuk, nekik pedig szüleiktől rengeteg elszórható pénzük volt, melyet kikönyöröghettem. Sajnos, persze az igazság elbújt időközben és lassan én sem találom… Csak…

És ekkor az Uralkodónő sírva fakadt. Máig gyönyörű, sápadt arcán a könnyek csillogó gyémántként hullottak alá. A két fényképész egyszerre pattant fel, hogy megvígasztalja, de szinte egyszerre ébredtek rá ennek lehetetlenségére is. Az etikett. Még a közelébe se mehettek, nemhogy átöleljék vagy bárhogyan is éreztessék közelségüket. Így csak zavartan néztek egymásra, míg nem Mr. Kripke végül halkan megszólalt:

- Felségesség, kérem ne féljen! Válaljuk a fényképet és higgye el elég professzionálisak vagyunk, világok százain csiszoltuk képességeinket. Olyan fotót készítünk, hogy bárki aki ránéz azon felséged arcára, ha tudni nem is, de lelke mélyéig érezni fogja az igazságot és könnyre fakad ennyi szenvedés láttán, ha tudni nem is fogja mi történt. Vagy akár leleplező fotót készítünk, melyről mindenki megismerheti…

- Köszönöm – mondta az Uralkodónő és gyorsan letörölte a könnyeit – De azt hiszem félreértettek… minket. Én, azaz mi nem magunkról akarunk fotográfiát.

És szeme váratlanul megcsillant félig bánatosan, félig gyilkosan. A két fényképész levegőt venni is elfelejtett, mikor megértették végül mit akar.

∆

- Ez lehetetlen! – kiáltotta Dorothée, ahogy szinte reszketve bámult keresztül teste körvonalain a végtelen narancssárgaságba. Immár eszébe sem jutott narancslekváron és más hasonlatokon agyalni – Először még azt hittem, mikor kijelentette, hogy nem őt kell lefotóznunk, hogy esetleg az arisztokráciával kapcsolatos kémfotó, de azt nem, hogy valami elképzelhetetlent kér.

Mr. Kripke zavartan vakarta nem létező borostáit. Vajon most hol vannak? És vajon, hogy lehet, hogy bőre ugyanolyan barna lesz, mint Dorothée napbarnított teste ha kijutnak a világról, de a borosták megjelennek az ő arcán, míg a lányén nem?

- Figyelsz? – kérdezte Dorothée - Elhamvasztották, minden királyt elhamvasztanak, halála után, olvastam az útikalaúzban és a királynő is belátta. És basszus fejvesztést mondott! Levágják a körvonalas fejünket, mert azt mondtad elvállajuk az ügyet!

- Sajnálom – mondta Mr. Kripke, de láthatóan még nem érezte át a helyzetet – Másrészt a palotában, meg nyílván a lakosztályában s van egy csomó kép meg szobor az uralkodóról…

- Igen ezt ő is mondta, hogy nézzük meg, hogy felismerjük majd. De egyik sem néz szerelmesen, hanem mindegyik komolyan, tiszteletet parancsolóan, ő pedig egy szerelmeteset akar… Egyébként még a plafonon is van egy kép!

- Tudom, de egy photoshop csodákat művel – vetette fel Mr Kripke.

- Hülye! – mondta Dorothée igazán dűhösen. Egy épület alapzatán ült, összegubózódva, mintha annyira sajátmagába akarná zárni a testét, hogy teljesen kijusson a külvilágból – Sokkal profibban ellenőrzik a hamisítványt, mint ahogy mi azt hamisítani tudnánk, erre még célzott is…

- Tényleg, mondta, hogy van az a gépük! Ráadásul még azt is leellenőrzi, hogy a kép valóban mostani dolgot rögzít e, tehát még egy régebbi képet is felesleges találnunk… Neki új kell! Meneküljünk vajon?

- Nem tudom… - vallotta be Dorothée és ha lehet még jobban magába zárkózott. Haját meglobogtatta a tér egy narancsos hullámja.

- Nyílván, arra várt, - mondta Mr. Kripke – hogy mi mint tapasztalt utazók a gondolataiban megtaláljuk azt a képet, de…

- Nyílván, nem utazunk be az ő világába… Ha nem koncentrál ránk ott ragadunk, elfelejtődünk… Kábé mintha kivégeznének… Szerintem…

- Jó – vetette ellen Mr. Kripke és türelmesen kivárta, amíg a jegyese ránéz – De van más megoldás is. Egy fantázmagornak egy agyba bemenni nem nagy…

- NEM! – mondta Dorothée és fel is pattant – Azt soha többé! Soha, de soha! Még ha inkább meg is halok! Ha meg mered próbálni, soha többé nem beszélek veled, elmegyek és soha nem fogsz megtalálni, elveszítem magam a világok sűrűjében és ha mégis megtalálnál valami csodafolytán, én… Az a halálnál is rosszabb! Emlékezz, hogy mire esküdtél…

- Jól van… - mondta Mr. Kripke és lehalkította  a hangját. Soha nem üvöltözött vagy káromkodott igazán, de nem is volt rá szükség. Ha halkan beszélt az sokkal, de sokkal rémisztőbb volt – Akkor mondj jobbat… - suttogta.

Dorothée ereiben szinte megfagyott a vér.

- Nem tudok… - vallotta be és elfordult. Egy ideig reménykedett, hogy Mr. Kripke odajön és átöleli, szerelmesen ahogy az Uralkodó is tehette volna az Uralkodónővel. Az Uralkodónővel, aki úgy meghatotta, hiába volt igazságtalanul fölényes, majd kivégzéssel fenyegette őket. Hacsak le nem fotózzak annak a férfinak a szerelmes tekintetét, aki meghalt, elhamvasztották és szétszórták darabkáit a világban. Egy napjuk van kereken. – Hogy lehet ennyire őrült és szívtelen? – fakadt ki és maga sem tudta, hogy az Uralkodónőre vagy jegyesére érti-e? Mr. Kripke mindenesetre az előző verzióra reagált:

- Képzeld el min ment keresztül, mennyi fájdalmon és megalázáson, holott volt aki neki igérte az egész világot… - felelte – Nyílván megzakkant…

- Nyílván, de ez nekünk nem segít! – mondta Dorothée sértődötten és érezte, ahogy bizseregni kezd akarata ellenére a szeme alsófele – Nem hagyhatjuk el a világot. Ezt a megbízást nem tudjuk teljesíteni! Reménytelen, hogy összeszedjük a darabkákat, akárcsak az arcának is, plusz életet leheljünk belé és megkérjük, hogy így hajlandó lenne-e mosolyogni egyet szerelmetesen. Esélytelen!

- Gyere menjünk… - mondta Mr. Kripke végtelenül csalódottan – Felesleges kétségbeesni még. Menjünk el az átjáróig, hátha még nem küldött oda őrséget.

- Tuti, hogy már intézkedett… - mondta Dorothée – Amilyen szemét!

- Siessünk – felelte Mr. Kripke tömören és elindult, hátra se nézve, hogy jegyese követi-e. Hogy tud ilyen higgadt lenni? – gondolta Dorothée kétségbeesetten – Hogy lehet ennyire ostoba, hogy nem fogja fel? Meg fogunk halni. Jönnek, kicsit ellenkezünk, elkapnak, megölnek. Nem viccből, nem csak úgy, komolyan!

A lány alig bírta megfeszíteni a testét, hogy a megfelelő irányba haladjon. És közben egyre csak egy gondolat ütött szöget a fejébe, szinte szószerint, érezte, ahogy fájdalmasan átjárja az agyát: Le kell fotózni az Uralkodót, le kell fotózni az Uralkodót, le kell fotózni az Uralkodót.

- Le kell fotózni az uralkodót szerelmes mosollyal! – kiáltott fel hirtelen Mr. Kripke és egy helyben megállt a levegőben – Elég ha új Uralkodót szerzünk, amihez csak el kell venni az előző házastársát és…

- Nem hiszem, hogy bármelyik arisztokratának szüksége lenne a házasságra… - vetette oda Dorothée –Nekik másra van szükségük tőle…

- De ismerek egy csóró fényképészt, akinek szüksége van…

Dorothée döbbenten fordult szembe Mr. Kripkével. Hirtelen végtelen magányosnak és elkeseredetnek érezte magát a világgal szemben.

- Te… – kezdte – képes lennél elvenni őt? És még rá is néznél szerelmes mosollyal?

- Az nincs benne, hogy kire kell néznie szerelmesen… - vonta meg a vállát Mr. Kripke és vigyorgott – Te mondod, hogy nem tudok elég gyakorlatian gondolkozni… Ráadásul én lennék az Uralkodó és bármikor hatálytalaníthatnám…

- Hát ez szép! – kiáltott fel Dorothée – Köszi. Ez jól esett! Képes lennél…

- Te izgulod halálra magad. – mondta Mr. Kripke tárgyilagosan – Nekem sincs semmi kedvem elcsábítani…

- Na, ja mert az, hogy el tudnád-e csábítani, az nem is kérdés! Hogy lehetsz ilyen…!? – morogta Dorothée, de az indulattól elakadt a hangja, ráadásul egy őr még félbe is szakította:

- Elnézést, lennének kedvesek…

- Maga legyen kedves és végképp hagyjon békén! – ordította rá Dorothée – Kurvára elegem van az egész világból!

- Jól van, jól van… – hebegte a fiatal őr megszeppenve – Csak ellenőriznünk kell, hogy nem Önök-e a két fényképész, akik…

- Haver… - suttogta Mr. Kripke – Nem mi vagyunk, akárkiket is keresel, de ha még egy percig itt tartod, nemzeted hősi halottja leszel. Láthatod. elég sértődékeny… Tessék itt van cserébe egy üveggömb.

- Itt nincs is semmi!

- KI A SÉRTŐDÉKENY!? – üvöltött fel Dorothée és szinte izott narancssárgasága körül a levegő.

- Jól van, jól van, rendben… Csak menjenek már! – rebegte a fiatal őr ijedten hátralépve, ám váratlanul neki ütközött egy hatalmas darab, bajszos férfi körvonalainak.

- Őrmester…! – döbbent meg az őr, de a mögötte álló mintha meg se hallotta volna, két másik oldalán lebegő őrnek adta ki az utasításokat:

- Kaput lezárni! Ezek a potenciális szökevények. Palotába visz-

- Maga is tahó férfi, mégis, hogy…!? – kezdte Dorothée, de az őrmester ügyet sem vetve rá fejezte be a mondatát.

- szavezetni őket. – majd Dorothéet végigmérve hozzátette – Ellenkező esetben, hatóságnak való ellenállás címén az őrsön veszünk elégtételt.

Dorothéenek egy pillanatra vörösen izzott fel a feketén rajzolt szeme, melytől még az őrmester is megijedt, majd megrázva hosszú haját így szólt elmosolyodva:

- Hát ez majdnem bejött, Tücsi… A végén még kénytelen leszel tényleg megcselekedni, amit felvázoltál… - mondta Mr. Kripkének, aki már egy gyengéd mosollyal válaszolt volna, de egy hang közbe vágott.

- Aligha – nevetett fel gonoszul az őrmester – Az Uralkodónő csak nemes embereket vehet el…

- Kihallgatták a beszélgetésünk? – döbbent meg Mr. Kripke elkerekített szemekkel.

- Minden egyes szót. – mondta gonoszul az őrmester – Nem is hitték, mi? És Őfelsége azt üzeni, “ideje lenne, kisasszony, engedélyezni jegyesének azt a bizonyos módszert a fényképezéshez…

- Soha! – kiáltotta Dorothée és reszketve pillantott Mr. Kripkére – Az Uralkodónő biztosan nem akar...

- …vagy megválaszolhatják a legősibb lételméleti kérdést” – fejezte be az Őrmester.

Đ

 -       Vörös gyilkos, indulj! – kiáltotta lelkesen Vérvég és Jaon’ochokhoz hasonlóan a magsaba lendítette, hatalmas szikrázó pengéjét.

Lord még egy pillanatig farkasszemet nézett velünk. Majd lassan és méltóságteljesen előhúzta fénylő karját és így szólt halkan:

-       Örök dallam, előre!

Azzal hatalmas villanás támadt, de meglepetésemre a csapás nem minket ért, hanem az eget. Mintha a nap tört volna hirtelen be a Föld légterébe, a rubin sárkányok szétrobbant teste lángtengerré változott és komótosan ereszkedni kezdett.

-       Lehet, hogy lassan a könnyű testük miatt, de ami fenn van annak le is kell esnie – mondta Lord és fénylő kardját a magasba tartotta és mint egy esernyő teteje tört ki belőle hármuk felett egy vibráló védőburok – Ugyanazt a halált haljátok, amit a falubelieknek szántatok – mondta Lord és nem álltam meg, hogy egy stílusos kacsintás keretében ne vessem oda válaszként:

-       Ne becsülj alá minket... – Lord elmosolyodott, majd úgy, hogy társai ne hallják, csak a fejünkben szólalt meg.

-       Mégis, hogy győzöl le egy világban, mely úgy lett teremtve, hogy én legyek a legerősebb?

A vállam mellett Dorothéere néztem, aki pengéjével szinte hasította a levegőt, ahogy a látszólag áttörhetetlen védőburokra koncentrált.

-       Ne légy primitív – mondtam fennhangon és magabiztosan, de éreztem, ahogy a felső tűz folyam lassan eléri a fejem búbját.

-       Ha itt meghalsz, mindenütt halott leszel... – mondta Lord, immár magáról megfeledkezve, ő is hangosan. Vérvég és Jaon’ochok furcsálva néztek rá.

-       Mi kívülről jöttünk – mondtam és már lejebb kellett hajolnom – És még véletlenül se becsüld le Dorothée adottságait! – Azzal megragadtam Dorothée mellét és alaposan megmarkoltam. A tűz, a védőburok és a főtér – egy szempillantás alatt semmivé lett. Csupán egy apró kis kéz pofonját éreztem az arcomon.

Nem tudom mennyi idő telt el, amikor magamhoz tértem, elsőnek az asztallap tűnt a szemebe, pont az, a mit utoljára láttam, mielőtt (a beleépített számláló szerint csupán két napja) Dorothéevel útra keltünk Lord világába. Mikor felemeltem a fejem, Lord valódi, zsíros hajú, bibírcsókos arcát pillantottam meg, amelyet jól ismertem már a rendőrségi fotókról. Rajtunk kívül mindenki ájult volt a szobában, Dorothée teste nem messze feküdt Jaon’ochokétől és Vérvégétől. Ellenben a kezemre erősített pisztoly még mindig volt, töltve és rendesen. Komolyan megijedtem, félve, hogy pontosan tudom mit akar Lord velem.

-       Örökké szenvedni fogsz! – kiáltotta és szerencsésen megnyugtatott – Gondolom felfedezted, hogy ez a hely meggyőzésig hasonlít a te otthonodra, ahol ki kellett volna lyukadnunk!

Meg a kis padlizsán darabot is felfedeztem a fogai között, de erről nem szóltam.

-       Talán az is... – tette hozzá mosolyogva – Gondolom a rendőrség bérelt fel...

-       Nem egészen... – mondtam és elmélázva néztem Dorothée aranyosan szuszogó testét - Jaon’ochok mamája bérelt fel minket, a rendőrségtől én kértem segítséget, hogy megtaláljam a világodat, meg pár fotó miatt... Tudod normálisan nem vállalunk el ilyesmit, de két éven keresztül fogva tartani két haverodat...

-       Ne beszélj ilyen kioktatóan! – kiáltotta Lord mérgesen végigmérve engem – Alig lehetsz valamivel idősebb nálam, a másik meg fiatalabb is... – a „másik”-at tömény megvetéssel mondta ki és alig mert rápillantani Dorothéere – De most csapdába estél, innen nem jutsz ki, én mondom...

-       Kezdesz úgy beszélni, mint Mephiszto...

-       Csend! Tudod milyen éled végéig bizonytalanságban élni? Milyen az amikor nem tudod csak rossz helyre születtél vagy azért néznek ki mert tényleg flúgos vagy!? Tudod, milyen amikor egy barátod sincs? Mindössze pár online haverom volt, akikkel csupán játékokról tudtam beszélni, ha tudnád...

-       Tudom... Apropó nincs véletlenül egy gerezd almád?

-       Csend! Nem tudod, de most megtudod! Előbb ébredtem fel, mint te! Talán ezt ki is használtam, talán volt eleve egy biztonság mehanizmus... Soha, de soha nem fogod megtudni, hogy amiben vagy ez a valóság vagy sem?

-       Biztos? – kérdeztem.

-       Biztos – vigyorodott el hisztérikusan Lord – Átgondoltam. Csak úgy győződhetnél meg, ha lelősz, mert csak akkor tűnne el ez a világ. De nem fogsz lelőni, mert ha ez mégis a valóság, életfogytiglan börtönbe zárnak...

-       Ne feledd, hogy a rendőrség is segített... – vetettem ellen.

-       A gyilkosság az gyilkosság – vigyorodott el Lord.

-       És ha kimegyek az ajtón? Ha olyan helyre megyek, amit még nem láttál csak én? Akkor meggyőződhetek...

-       Az utadról sok minden eltéríthet. Például egy baleset és egy kórházban kötsz ki, amit még nem láttál, de lehet, hogy én igen... Ha meg mégis eljutsz oda, sosem lehetsz bizonyos, hogy még nem jártam ott... Arról nem is beszélve, hogy itt lehet, hogy nem minden a normális szabályok között mozog... Bármikor megölhetlek!

-       Hát rendben – mondtam és ráemeltem a pisztolyom – Tényleg nem tudom eldönteni, hogy ez a valóság-e... Jó munkát végeztél, gratulálok.

-       Az ijesztgetéssel nem mész semmire...

-       Nem akarlak ijesztgetni – mondtam és előkotortam a zsebemből egy fekete érmét – Játszunk – mondtam – Ha fej, lelőlek...

-       Úgy se mered! – sziszegte.

-       ...ha írás, akkor történjék bármi is, ezt fogom elfogadni a valóságomnak egész hátra lévő életemben.

-       Nem bízhatod a véletlenre!

-       Dehogynem! – mondtam – És vigyázz! Még elárulod magad a reakcióiddal... – azzal a kigúvadt szeme előtt feldobtam az érmét. Az megpördült, majd visszahullt a kezembe. Nem reagáltam semmit az eredményre, s mindössze a saját szavait ismételtem el Lordnak – Ami fenn van, annak le is kell esnie... – azzal lelőttem. A nagy harcosból kispriccent a vér, majd összeesett. Egy ideig csendben néztem a pisztolyom füstjén keresztül a rángatózó testet. Aztán vége lett. Rájött, hogy értelmetlen. S végre visszaértünk a saját valóságunkba, a mindennapok szürke illúziójába. Minden jó, ha vége jó. De persze ennek az egésznek egyáltalán semmi köze a történtekhez...

JELENTÉS VÉGE

KIHALLGATÁS NAPLÓ 1.1

SZEMÉLYEK: Dorothée Beethowen, Wolfgang RussellTÁRGY: A HMD 0317/b. számú ügy összegzése. IDŐ: Az esemény után bő két órával.HELYSZÍN: A vörös oroszlán teaház.

X: Ugye tisztában van vele, hogy mi egy indokolt jelentést kértünk és nem egy személyes hangvételű novellát?

RUSSELL: Sajnálom, megpróbáltam. De mivel csak egy órát adtak rá és így gyorsabban jött... Valahogy mindig is gyorsabban tudtam irodalmi alkotást létrehozni (feltéve, ha ezt nevezhetjük annak), mint hivatalos iratot. Emlékszem, mikor irodalomórán esszét kértek tőlem, én drámát írtam... Nem azért, mert annyira jól írtam, egyszerűen csak ez jött magától értetőbben a tollamra. Megaztán művész vagyok, nem pedig valami rendőrség helyett dolgozó Sherlock Holmes, a munka nagy részét Önök végezték el: megtalálták a világot.

X: Valóban... Ennek ellenére az önök részvétele még mindig relytély. Szinte zseniálisnak hat!

DOROTHÉE: Jaj, pedig egyáltalán nem volt az! Ez egy kimondottan primitív világ volt, mégis két napot töltöttünk el benne, hogy megtaláljuk a rabokat, meg Lordot... Tudja, eléggé egyforma és változatlan volt az egész, még a parasztok is...

X: Nos, igen, a parasztok... Ők nem voltak igaziak, ugye? De miért kellett felgyújtani őket?

RUSSELL: Egy pillanat! Drágám csörög a mobilod... Kitalálom, mama kettő, igaz?

DOROTHÉE: Igen, de ne most...

RUSSELL: Pedig most itt van a rendőrség is! X úr, nem tudná lekövetni a hívást?

X: Hogyan?

DOROTHÉE: Ne is figyeljen rá...

RUSSELL: Igenis figyeljen! Ez a nő a rendőrség szeme láttára csal meg engem! Pedig a jegyesem!

X: Ez nem biztos, hogy ide...

DOROTHÉE: Ne vegye komolyan... Valamiért az a mániája, hogy azért van kétszer a mobilomban édesanyám, mert a második valójában a szeretőm száma. Tényleg nem egy Sherlock Holmes...

X: Elnézést...

DOROTHÉE: Pedig valójában csak két telefonja van anyának... Persze ő se veszi komolyan, de azért titokban felhívja, nyomoz és...

RUSSELL: Mi az, hogy nem veszem komolyan!? Egy tábla csokoládéban fogadtam, hogy...

X: Nos, khm... Esetleg, a parasztok...

DOROTHÉE: No, igen a parasztok elég furcsán voltak kitalálva, szinte már ijesztően egyszerűen. Ez leginkább akkor látszott – és sajnos ezért nem én szürcsölöm a narancsteát – amikor az első tűznél, mindenki oltani rohant...

X: Miért hova kellett volna rohanniuk?

RUSSELL: Hát a szövőbe!

DOROTHÉE: Jaj, kérlek, ne légy már sablonos! Nem feltétlenül a szövőbe... De igen a lényeg ez, volt ott minden féle ember: vak, fekete, ferdeszemű, gyerek, felnőtt (igaz csak egy korú) csak egyfajta nem...

X: Milyen?

DOROTHÉE (nevet): Hát nő!

X: Nő?

DOROTHÉE: Igen, nő, leszámítva persze engem, de én nem voltam betervezve eredetileg ugye... Ez egy fiús képzelődős játéknak volt a kissé túlzott fajtája, amiből a kislányok persze ki voltak zárva. De azért a fiúk mégis csak fiúk voltak, sokkal inkább, mint azt Lord gondolta volna...

X: Ezért volt, amikor Russell úr megfogta kegyed... khm... szóval ezért szűnt meg az a világ?

RUSSELL: Hehe, igen... Valami olyan érzést és szituációt generáltam, aminek abban a világban nem volt helye... Had magyarázzam meg egyszerűbben: ha én most tudnék teremteni egy ilyen világot és az lenne a célom, hogy megtévesszem Önt nyílván megpróbálnám sebtiben leutánozni ezt a helyiséget, s mindent, amit látok...

X: Ezt csinálta Lor is a csapda világban, nem igaz?

RUSSELL: Pontosan! Csak Lord sokkal tapasztaltabb volt ilyen téren, mint bármelyikünk, bár tegyük fel nagyon figyelnék... De még ebben az esetben is kihagyhatnék valamit, amit például Ön észrevett és én nem. Például eddig fel sem tűnt ez a csésze előttem... Jaj, hogy ez a narancstea, mert nyertem! Hjaj...!

DOROTHÉE: Vicces...

RUSSELL: Szóval, mivel a génjeik és a szellemük ebből a világból származott Vérvégéknek, ezért érezték, hogy amikor egy lány mellét így látják, pedig ha tudnák...

DOROTHÉE: KUSS!

RUSSELL: ... szóval akkor valaminek történnie kéne. De mivel abban a világba ez nem volt belekódolva és nem tudott válasz reakciót adni rá, ezért tönkre ment.

X: Egyetlen ilyen momentum elég volt...?

RUSSELL: Nos, nem mindig elég, van, hogy egy-egy világ tovább fut hibásan is... De ez esetben annyira idegen és elemi inger volt, hogy...

DOROTHÉE: Mintha egy lufit pukkasztanánk ki belülről és az összes levegő kiáramlana a tűhegynyi lyukon egy szempillantás alatt... Elég volt egy ilyen extra perverz alak és felborult az egész világ... Persze, azért jellemző, hogy a többi nő látványának a hiányát először a jegyesem veszi észre, akinek engem kéne vizslatnia...

RUSSELL: Mondja ezt mama kettő!

X: Nos, ez érdekes tapasztalat, ez lett volna a lényege a történteknek talán... Milyen lenne egy saját világot teremteni! Ijesztő, persze, pont maguknak mondom... Na, mindegy. Köszönöm a beszélgetést, azt hiszem innen már menni fog. És mindenképpen adják át üdvözletem a Jaon’ochok gyerek mamájának... Hogy is hívják?

DOROTHÉE: Kovácsné. Elég átlagos név valakinek, aki miatt a világ három legnagyobb hőse végül elbukott, hehe... Kezet fogtak

X: Viszlát... Apropó, még valami! Russell! Valahogy még meg kéne magyaráznia abban a csapda világban azt a lövést... Kívülről nagyon gyilkossági kisérletnek tűnik...

RUSSELLelőveszi a fekete érmét, majd indulás közben hátra dobja X felé Hisz egyszerű, nem de? Tudja a valóságnak is vannak előnyei... Amit fenn van az le is esik... Az érme pörgött párat, majd egy helyben megfagyott a légben.

 Van az a történet a férfiról, aki hosszú töprengés után, végül elérte azt, hogy majd az egész környezete brutális gyilkosság áldozata legyen – de ez a Hamlet és semmi köze jelen műhöz. Ez a történet a kocsmában indul, igaz a történetnek nincs különösebb köze a kocsmához és az események már jóval korábban elindultak, ám egy barátom szerint minden jó történet egy ilyen kocsmában, egész pontosan, egy ilyen fogadóban indul, úgyhogy én is itt kezdem.

Ez a fogadó per kocsma egy apró faluban volt, oly apróban, hogy nevet sem volt érdemes adni neki vagy ha mégis elkeresztelték valahogy, arról senki sem tudott. A hely összes érdekessége kimerült három egyszerű dologban: a közeli szántóföld mögött lenyugvó valami okból zöldesebbnek látszó napra, mely hosszú, festményre illő elnyújtott árnyékokat rajzolt, a gigászi gótstílusú, lenyűgöző kőtemplomra, mely alapterületében feltehetően meghaladta a falu maradékának méreteit és a templom elött üldögélő, magányosan csipegető rubin sárkányokra, mely talán a legérdekesebb volt számomra a három jellegzetesség közül.

A hosszú árnyékok, a hatalmas templom és a most visszafogottan ücsörgő sárkányok, mind-mind, mintha díszletei lettek volna egy eddig még be nem következett, hatalmas eseménynek, melyekről majd történészek százai fognak írni az eljövendőben. A kőtemplom egyébként rendesen működött, voltak benne misék, temetések, egyedül az esküvők hiányoztak. Ez egyébként általában sokat elárult a faluról. A lakosság, mely tulnyomó részt negyven év körüli paraszt férfiakból állt, nem igazán ismerték a mulatást. Az egész napos kapálás után, fáradtan betértek a fogadó kocsma részébe és visszafogottan ittak. Az egyetlen kiugró jelenség egy sötét csuklyás idegen, aki egyedül űlt a fogadó legsötétebb sarkában, csendben vizsgálva ijesztő jégtekintetével a betérő népet, a levegő is megfagyott körülötte – de hát egy ilyen alak minden kocsmában van.

A sör egyébként egészen különleges volt: hiányzott belőle a szénsav, az íze az almalére emlékeztetett és egészen egyedi, hukkanásra emlékeztető hangokat váltott ki az emberből, akárcsak a rajzfilmekben. Hatalmas hordókból csapolta a testes kocsmáros Hopp! Most kaptam észbe, hogy az olvasó nem feltétlenül turisztikai információskönyvet vár, különösen ha azt nézzük, hogy azóta mi történt a faluval. Egyébbiránt, akárcsak a környéken, mindent megörőkítettem, különösen ennek a falunak a templomát festettem le különösen sok szögből, no persze nem azért, hogy felrakjam a képeket a facebookra, hanem mert ez a munkám. Másrészt, a munkám végső soron nem sok pontban kapcsolódik ehhez a történethez...

Térjünk tehát csak vissza a kocsmához, mert véletlenül sem akarok amolyan posztmodern elbeszélést írni, amiben több az elmélkedés, mint a cselekmény. Igen, szögezzük le, ott ülök a kocsmában egy oldalra fordított széken, hátammal a falnak támaszkodva, poros úti ruhában, ami nevéhez hűen útra terveztek és nem ülésre, de nekem azért megfelel. Kezemben grafit, nem ceruza, az erre felé nagyon ritka holmi és egy masszív fadeszkán próbálom megörökíteni a kocsma hangulatát, ami nehéz, mert talán a színekben van elrejtve, ellenben a grafitommal csak a fekete és annak árnyalatai lopózhatnak rajztáblámra. Mellettem hasonló deszkák, immár telerajzolva, a templommal, a térrel, sárkányokkal és a naplementével, szintén fekete-deszka színben, valahol az asztal alá begurulva egy fabot, mely megrepedt már sok görnyedésemtől.

Tudom, tudom most átcsaptam leírásba és megint nem halad a cselekmény, ráadásul a grafit megint a munkámhoz kapcsolódik, aminek tényleg, minden visszatérés ellenére sincs semmi köze a történtekhez. De most már talán itt lenne az ideje, hogy mégis elmondjam mi a foglalkozásom, hiszen ha ennyi szót vesztegettünk rá, illene már valami konkrétumot is leszögezni, egyébként törölhetném ki az eddig írtakat (nem mintha így, ennyi hablaty után nem ez lenne az első dolgom, de hát most ezt kijelentve, megint hablatyolok): no, egy szó, mint száz afféle dokumentátor vagyok, már ha van ilyen szakma, de hát kell lennie, hiszen sokan csináljuk, még módszereink is közösek, csak éppen nevet nem találtunk magunknak. Járjuk a vidékeket és lehetőségeinkhez mérten megörökítjük a szép és különleges dolgokat, meg aztán sok olyat is ami se nem szép, se nem különleges, én például a kenyérpiritókhoz vonzódom, ahhoz a pillanathoz, amikor még pont nem dobja ki a kenyeret, de már érezzük, hogy rögtön ki fogja. Ez minden piritónál máshogy működik, hol egy kis kattanás jár a kidobás elől, hol a megszokás méri valahol a tudatunk mögött a másodperceket és akaratlanul is érezni lehet valamit. De megint elkalandoztam, hiszen a piritók aztán tényleg távol állnak a történettől. A kocsmában speciel nem volt, ellenben egy öreg, ritkás hajú férfi igen, akit a falubeliek felváltva hívtak messiásnak és félbolondnak.

Mindenlátónak mondták egyes tisztelői, nem véletlenül, hiszen mindent látott, legalábbis többet mint mi egyszerű humánok, ugyanis hegyes hosszúnyelvén is csillogott egy sárgás szemgolyó. Nos, ez a férfi lépett oda történetünk kezdetén az asztalomhoz, nem találva máshol szabad helyet és letelepedett velem szemben, én pedig felpillantva alkotásomból, megvizslatva mi takarja el előlem a lefestendő képet, legelőször is orrán lévő hatalmas gennyes pattanást vettem észre. Általában az ember nem jegyzi meg, hogy mit pillant meg elsőként egy ismeretlenen, de számomra örök élmény marad, ahogy a pattanás a gennyen csigaként csusszat a szája felé. A szimpatikus ismeretlen azonnal beszélni kezdett, néha kidugva nyelvét s hátrakanyaríntva, mint aki különleges szemgolyójával keresné a gyanús alakokat.

-       Mephisztó vagyok – mutatkozott be kis zöld nyálkáktól nedves ajkaival és ezzel a gesztussal máris elnyerte a tetszésemet, (kevés ember mondja meg ily bátran idegeneknek a nevét) ellenben útitársammal, akit a rosszullét környékezett az alaktól. Ja, igen volt egy útitársam is, Dorotheének hívták, különösen szemrevaló fruska, nem mellesleg gazdám, kultúrált körökben feleségem. Pontosabban csak a jegyesem, de kapcsolatunk szempontjából lényegtelen. És figyelem! Ő mellesleg fontos szereplője is a történéseknek!

-       Itt a vég! – mondta Mephisztó, ami megint csak roppant szimpatikus, hiszen a legtöbb idegen kérni vagy kérdezni szokott, nem pedig valami ismeretet megosztani, kivéve ha azt a késöbbiekben a kérés vagy kérdés alátámasztására használja. Ezúttal nem így történt, Mephisztó csak tényeket közölt – Hatalmas Hadisten közelít, hogy lángokkal nyalja fel a vidéket, pusztító öklével a halál sújt le az emberekre. Én mondom, igazat beszélek... (szerző megjegyz.: Figyelik ezt az eredeti retorikai fordulatot?) S csak, pusztán egyetlen pislákoló fény gyúl majd, egy hős, egy messziről jött alak, ki megment minket a pusztulástól. De ha fel nem bukkan, akkor... – eddigre már fenn hangon beszélt, ami láthatóan zavarta a kocsmázó parasztokat, mert két oldalról megragadták szegény Mephisztót és csöppet sem kedves mozdulatokkal kitessékelték a bejáraton. Sajnáltam, mert mint utazó ember szívesen veszem az emberek társaságát, tudva, hogy lassan úgyis elhagyom őket és általában a munkám fel is kelti az érdeklődésüket, de itt szinte senki sem foglalkozott velem és a parasztokkal is csak egy-két témáról lehetett beszélgetni, (a naplemente, a templom és a sárkányok), ami egy idő után roppant unalmassá vált, különösen, hogy szinte szószerint ugyanazokat a válaszokat adták.

Mephisto volt az első különösebben érdekes figura, de vele sem lehetett rendesen elbeszélgetni. Ráadásul a kocsmáros egy odavetett dörmögése azt árulta el komoly bánatomra, hogy egy hosszabb beszélgetés sem lett volna különösebben élvezetes:

-       Mindig ugyanaz... – dörmögte a bajsza alatt egy poharat törölve – Tűz nyaldosás, halál... Semmi mást nem tud mondani... Mondom, hogy furcsa alak!

Különösen ez a furcsa lepett meg, hogy mire értette. Pláne az ő szájából, aki egész este poharakat törölget, holott pont ebből következően, minden használt pohár az asztalon maradt (pincérek nem voltak, a vendégek pedig nem fárasztották magukat a csetres visszavitelével). Nos, mindenesetre a vendégek látszólag egy picit azért nyugtalankodtak a Mephisto kinyilatkozásai miatt és a sarokban ülő titokzatos idegen is megvillantotta a jeges tekintetét. Egy ideig figyeltem őket, majd belekortyoltam a sörömbe és lehunyt szemmel próbáltam kizárni a beszédhangokat, hogy csak a kocsma felett elrepülő rubinsárkány szárnysuhogását halljam. Sajnos a művelet túl jól sikerült, Dorothéenek háromszor kellett későbbi állítása szerint megszólítania, mire észbekaptam.

-       Tücsi, figyelsz? – kérdezte összeráncolva homlokát, ami mindig egy durcás kisgyerekre emlékeztetett és valahogy nevethetnékem támadt, ha mosolygós arcán ilyen komolyság áradt szét. (Pedig nagyon is tudott komoly lenni, ha úgy hozta a kedve). Újabban felvette ezt az idegesítő szokást, hogy már csak nem is csak Tücsöknek becézett, kiemelvén azt az arisztotelészt megszégyenítő logikát, hogy a tücsök is hegedül meg én is, hanem a becenevemet is becézte és így lettem Tücsi. Úgy érzem ez némileg csökkenti a tekintélyemet a komolyabb társaságokban, de hát cáfoljanak rám, ha nem igaz...

-       Tücsi... – mondta immár negyedszerre is és biztosra vettem, hogy ha csak egy icipicit is kevésbé lenne ennyire gyönyörű a hangja amivel kiejti ezeket a méltóságomat meghazudtoló szavakat, asztalra csapva pattannék fel és hagynám ott. De sajnos nem lenne igazi rabszolgatartó, ha nem tudna valamivel fogvatartani a kis csaj. – Megfigyeltem valamit – kezdte mikor pupillám méretéből látta, hogy már rákoncentrálok – A parasztoknak természetellenesen szabályos a megoszlása!

-       Ez természetes – mondtam válvetve – A legtöbb embernél irracionálisan kisebb a szem, mint a gyomor és ez...

-       Nem, te hülye! – felelte jogos megállapításomra – A csoportok. – magyarázta – A parsztok pont százan vannak... Ha összeszedjük pont huszan kártyáznak, nyolcvanan söröznek (és egyszerre nem is csinálják a kettőt!). Ötvenen hisznek és ötvenen nem annak a Mephisztónak – a férfi nevét kiejtve enyhén kinyújtotta a nyelvét – És ami a legdurvább: mind egykorúak nagyjából. Na, enyém a tea vagy enyém a tea?

Tudniillik egy bögre narancsteában fogadtunk, hogy ki fedezi fel a meglepőbb dolgot és hát be kell vallanom mindig meglep ésszerű és matematikilag megdöbbentő felfedezéseivel. Elméje szinte oxigénként keresi az összefüggéseket mindenben és a legmeglepőbb, hogy mindig meg is találja. Leszámítva a lényeget...

Három kisfiú rohant el mellettünk apját keresve a kártya asztalnál. Tekintetemmel követtem őket és elmerengtem, hogy vajon a japán apukának hogyan lehettek teljesen sötétbőrű gyermekei? Biztos a postás...

-       Szegénykék – suttogta Dorothée – Biztos a mamájuk!

-       Nem hiszem – feleltem és még a kérdezősködés előtt mutatóujjamat a szájam elé tettem. Valami nagyon komoly dologról lehet csak szó – gondoltam és igazam is lett.

-       A vetés... – hebegte az egyik kisfiú – A sárkányok... Tűz...

-       Hogyan!? – értetlenkedett az apuka.

-       Egy sötét alak... – makogta a kisfiú – A sárkányokkal... Csinált valamit....

-       Valamit enni adott nekik! – vágott közbe egy másik, hogy pontosítsa társát – Valami zöld színűt...

-       Istenem! – kiáltott fel az egyik félszemű paraszt – Mephisto pont az előbb... Uram bocsá, a tűz... Igaza lett végül az öregnek!

-       Azonnal el kell oltanunk! – kiáltotta valaki, de az eddig hallgató kis fiú megrántotta apja ruháját.

-       Apa...? – suttogta alig hallhatóan. Az apja felé fordult és szinte érezte, hogy még nagyobb szörnyűségnek lesz fültanúja – A sárkányok – suttogta a csöppség – erre tartanak...

Ha a papa eddig sápadt volt, most maga lett a tiszta fehérség. S szinte a ki nem mondott gondolatokra válaszképpen robbanás rázta meg az épületet. A fogadó udvarán egy külön épületben tartották a sörös hordókat... egészen mostanáig. Az égből, mint villám csapott le egy láng lövedék az alkoholos hordókba, melyek vakító villanással váltak semmivé. Pár pillanatig művészi erővel vonzotta a megrettent tekinteteket a lángok felé magasodó gombafelhő, majd fokozatosan, ahogyan a darab végén az éljenző, önfeledt tapsvihar, úgy képződött itt a vérfagyasztó pánik és sikítás. A japán apuka két porontyát felkapva, a harmadikat maga előtt terelve haladt előre a fogadóból kiáramló tömeggel. Mintha özönvíz sodorná az embereket, fejvesztve rohanni kezdtek, ki oltani a tüzet, ki csak minél messzebbre jutni innen. De nem egy parasztot porlasztot szenes csontvázzá a kivédhetetlen égi tűznyaláb. A sárkányok nagyobbak és sokkal ijesztőbbek voltak, mint korább.

Dorothéevel, alkalmazkodva a csordaszellemhez mi is elhagytuk a kocsmát, csupán még egy apró fekete zsákocskát ejtettem a pultra, noha nem pénz volt benne. Kilépve a helyiségből, mielőtt minket is elöntött volna a pánik, látva a halottakat, a nap utolsó, festői sugaraiban három alak tűnt fel egy távoli dombon, három harcos, akik mintha csak ide lettek volna teremtve. Hamar megfeledkeztünk róluk és mi is gyors menekülésbe kezdtünk.

-       Talán megmenteni jönnek minket... Talán ők a fény, amiről Mephisztó beszélt... – mondta az egyik paraszt, elkapva pillantásomat és mintha remény csillant volna szemeiben...

-       Vagy pont ők azok, akik a bajt okozták – vetette fel Dorothée mellettem futva és egyet kellett, hogy értsek.

Egy hirtelen láng nyelv telesen elszigetelt hármunkat a többiektől és gyors irány változtatásra kényszerültünk, befutva egy paraszt viskó kertjébe, átmászva egy kerítésen. Fogalmunk sem volt, hogy hova, merre futunk, csak mielőbb kiakartunk kerül a vaktában lövöldöző sárkányok tüzkeresztjéből. A házikó falának vetve hátunkat megpihentünk. Valami csodafolytán nagyobb biztonságban éreztük magunkat, mint a fel alá rohangáló sikoltozó tömeg, talán az épület kinyúló teteje keltette azt a látszatot, hogy felfogná a tüzet – szerencsére erről nem kellett megbizonyosodnunk.

Gyorsan sötétedett, a káosz nagyobb volt mint várni lehetett volna az apró falutól, ellenben a sárkányok száma kevesebb, mintha a többség máshol pusztított volna. A vízes vödrökkel fel le rohangáló parasztokat néha el-el kapta egy lángcsóva, de láthatóan kitartóan védték a falut. Ugyanakkor a távolból idefénylett az égő szántó föld.

Lassan benyúltam a köpenyembe, elővettem egy sötét zsákot, mely rendkívűl hasonlított a kocsmában hagyottra és óvatosan beejtettem a házikóba.

-       Az meg mi volt? – kérdezte a paraszt.

-       Megnyugodott? – kérdeztem – Mehetünk a főtérre? Meg kell állítanunk ezt az egészet!

-       De hát a főtéren nincs is tűz! – értetlenkedett a paraszt – Segítenünk kell...

-       Épp ez az! – vágtam közbe megőrizve a nyuglmamat – Csak ott van biztonságban az ember...

-       Meg kell védenem a falumat! – kiáltotta a paraszt és indult is volna, ha nem ragadom meg a vállát. Sokkal erősebb volt mint én, könnyedén el is ránthatott volna alapvatően, de mivel egy lángcsóva megsebezte a lábát és csak sántítani tudott, az erőviszonyok kiegyenlítődtek.

-       Gondoljon bele! – kiáltotta Dorothée – A sárkányok a főtéren szoktak lenni, a gyerekek csak ott láthatták azt az alakot, aki megmérgezte őket!

-       És tekintve, hogy csak ott nincs tűz, feltehetőleg még mindig ott vannak. – mondtam – A sárkányok ellen reménytelen a kűzdelem, csak ha ezt a fickót elkapjuk...

-       És nyílván tud valamit, ha őt nem bántják a sárkányok – tette hozzá Dorothée, de legnagyobb meglepetésére a paraszt megrázta a fejét. – Meg kell mentenem a falut! – mondta és elindult

-       Makacs egy alak... – dörmögte Dorothée elnézve a csonka lábfejéből ömlő vércseppeket, majd határozottan hozzám fordult – Menjünk, szerintem...

Bólintottam és előre indultam, de nem hagytam, hogy egy lépésnél jobban lemaradjon. Normálisan előre engedem, nem udvariasságbó, hanem mert szeretem nézni, ahogy lépéseitől csipője hullámzik, de ezúttal fel sem merült. Úgy sejtettem, hogy a főtér körül különösen sok sárkány fog őrködni és különösen veszélyes lesz. Szerencsére tévedtem. A veszély helyett egy döbbenetes látvány tárult a szemem elé. A templom előtt káosz uralkodott a máskor nyugodt főtéren. Villámlásoktól repültek szét a kocka kövek, ahogy egy csapat csontváz és rubin sárkány összecsapott két mágikus harcossal. A csontvázak bár sokan voltak láthatóan kevés haderőt képviseltek, különösen a két fénylő páncélú dicső lovaggal szemben, akik hatalmas kardjaik minden csapásával villámlással rázták meg a teret. De a sárkányok ellen ők is nehezen bírták, igaz a parasztokra oly veszélyes láng támadásokat mesterien gyors vágásokkal védték hatalmas fegyvereikkel. A sárkányok egy másik csoportja őrült táncot folytatott a legmagasabb templomtorony fölött, melyen – a vér is megfagyott az ereimben – talán maga a sátán állt és röhögött. Felemelt, izmos karjában félelmetes tűzgömb fénylett, s mintha azzal bűvölte volna az ijesztő vörös szörnyeket.

A lélegzetem is elállt. Nyilvánvaló volt, hogy Mephisztonak igaza volt, de hát ez talán nem is meglepő, végig benne volt az egészben: mintha az egész falut és főteret erre, csak is erre a pillanatra találták volna ki. A villámoktól perzselt levegő, a tér, mely félisteni erők összecsapására szolgált és a templom, a fenségesen hatalmas gót templom, mely mint korona magasodott az egész esemény felé, legmagasabb tornyán magával a gonosszal. Ehhez az összecsapáshoz képest a falu történései, méretéhez híven valóban jelentéktelen volt. Talán érte folyt a kűzdelem, tán mélyen ez volt a kűzdelem tartalma, de valólyában mélyen mégsem, a kűzdelem tartalma maga a kűzdelem volt, önmagáért folyt, a látványért, a stílusért. És talán a gonosz ebben a fantasztikus, művészi pusztításban és értelmetlen vérrontásban ki is teljesedik, a maga teljes hatalmasságában – a sátáni alak felemelte a végzetes tűzgömböt megvadítva a csontvázakat és a sárkányokat, hogy véres lávatengerként elnyeljék a két, hozzájuk mérten porszemnyi harcost és az egész falut, szinte érezni lehetett a halál hatalmas sikolyát és sápadt fehérré vált a félelemtől a tér, amikor messze fenn, a sátáni alak mögött, a fenséges Hold előtt, az egyetlen apró fényfolt előtt mely még nyugodtan égett a káoszban feltűnt egy hosszú hajú férfias árny, kezében hatalmas kardmarkolattal, mely mintha a Holdtól kérte volna kölcsön az egyik sugarát, hogy pengéje lehessen, s mint a remény utolsó lángja lesújtott a sátáni alakra. A két összecsapó erő félelmetes energiákat szabadított fel, még a téren harcoló felek is megdermedtek, s döbbent tekintettel figyelték a zuhanó, de még zuhanásközben is viaskodó feleket, ahogy tömegükkel átzuhannak egy tetőn nyíló gigászi gótikus ablakon. Hatalmas villanás tört ki a templomból, mintha menny és föld cspott volna össze, de hogy pontosan mi történt azt sajnos nem tudom. Két ámulattól magához tért csontváz ugrott felém és már éreztem a torkomon rozsdásan vágó pengéjüket, amikor Dorothée mellettem elordította magát:

-       Tücsííííí! – és kézfején váratlanul megjelenő tejfehér penge előretört a vállam felett. Az egyik csontváz, azt gondolva, hogy ijedelemtől ledermedt kezeimen kívül más veszély nem fenyegeti magabiztosan lelte végzetét. Társa óvatosabb volt hátra vetette magát, hogy felmérje az ellenfelet, akit eddig eltakartam. De szinte földet sem ért, Dorothée már mögötte volt és egyetlen ívelt csapással elválasztott koponyáját csigolyáitól. Sajnos attrakciójára egy rubinsárkány is felfigyelt, ki fejével jelezve társainak, kis csoportban elindult jegyesem felé. Nedves kőt éreztem végig csusszanni a torkomon, ahogy a pikkelyes testek a levegőbe emelkedtek és lassan kőrözni kezdtek a lány körül. Dorothée szemében elszántság villant és szinte a mosolyt is láttam az ajka körül. Ha a lelkierőt fegyverré lehetett volna alakítani, a sárkányoknak esélye sem lett volna nyers brutalitásukkal. De itt nem számított a nyers akarat, csak a nyers, brutális vérengzés. Nem tudtam mi lesz.

Dorothée felemelte tejfehér pengéjét, s megcsillant rajta a holdfény. Ám ebben a pillanatban a sárkányok tüzespofáját más vonta magára. A templom ajataja kiszakadt és a hosszúhajú férfi ájultan repült ki rajta, porfelhőt kavarva a kemény talajon, ahol földet ért. A sok szem egyszerre tért át az ájult harcosról ismét a templom ajtóra, ahol a rogyadozó, több sebből vérző sátán alak jelent meg. Látszott, hogy kimerítette a hosszúhajúval vívott párharc, de mindez nem számított, megvadította a győzelem. Kezében egy lángoló kard, nagyobb mint amit valaha is láttam szomjazott a vérre.

Egy ugrással az ájult hősnél termett, egyik kezében magasra emelte a hőst, másikkal a kardot szorította a torkához. Az ördögi izmok megfeszültek és még egy utolsó mondatot suttogott az eszméletlen fülekbe. A kard lesújtott és vér fröccsent. A pillanat felkavaró volt, szinte sajátunknak éreztük a hirtelen halált. A sárkányok lenyelték tüzüket és lassan leereszkedtek a feltépázott földre. Csodálkozva tekintettek körbe: szabadok voltak immár.

A kard lesújtott, de sosem ért célt. A vér fröccsent, de nem a hős vére. Az utolsó pillanatban, talán az elsuttogott mondat hatására, a hosszúhajú alak megsuhintotta holdfény pengéjét. Hihetetlen volt, a sátán nem hitte el saját halálát. A csontvázok porként omlottak össze a felkelő nap első sugaraiban. Ki hitte volna, hogy ennyi idő eltelt?

A korábbi hangzavarhoz képest, mely akkor oly természetes volt hogy fel sem tűnt, most szinte fájó volt a csönd. A három hős izzadtan vigyorgot egymásra. Mindannyian megijedtek egy pillanatra. A hosszúhajú férfi komoly vigyorral tette kezeit társai vállára és ez valahogy kifejezőbb volt minden gesztusnál. Régi harcostársak voltak már. Túl régiek...

A parasztok lassan özönlöttek a főtérre, meghatott csendben, s csak mikor mind összegyűltek szakadt fel torkukból a meghatott éljenzés, egyszerre, egyazon pillanatban. A sárkányok is magasra emelték fejüket, s az égbe lőtték immár szabad tüzüket. A hősök kezet fogtak némelyikükkel és bemutatkoztak: a tüskés hajút Jaon’ochoknak hívták, a másik mágikus harcost Vérvégnek. A hosszúhajú főhős, aki egyben a legnépszerűbb is lett egyszerűen Lordnak hívta magát.

Számomra Vérvég volt a legérdekesebb. Ő csak röviden élvezte a parasztok ünneplését, figyelmét hamar lefoglalta egy idősebb rubin sárkány, annak kezdte el simogatni nagy szemű pofáját. Valami végtelen hiányérzet csillogott mindkettőjük szemében, bár talán a sárkányé csak a férfi szemét tükrözte vissza. Szívesen elbszélgettem volna vele, de csak kettesben, így túl sok volt a zavaró tényező.

A hősök lassan indultak, a parasztok meg náluk is gyorsabban igyekeztek vissza a falujukba. Rajtunk kívül csak pár paraszt maradt, akik Mephisto holttestét hozták a város megmentői elé, s pont azok a parasztok voltak, akik leghangosabban tiltakoztak a nyelvszemes jóslatai ellen és akik kidobták a kocsmából. A próféta az elsők között hullott el, de ha életebében hitét nem is, most testét dicsőség övezte. A parasztok meghatottan cipelték testét a parasztok csoportjának a végén. Végül csak mi ketten, Dorotheével és a három, távozni készülő hős maradt.

-       Nos, vigyázzatok ti is magatokra. – mondta még barátságosan Lord és egy könnyed intés után hátat fordított.

-       Várjatok! – kiáltotta Dorothée, mire mind hárman megfordultak – Miféle emberek azok, akik egy ekkora győzelem után csak úgy távoznak?

Ahogy sejtettem, jegyesem szavaira egyedül Vérvég szemében csillant meg valami.

-       Bocsi, tényleg mennünk kell – mondta Jaon’ochok – Gondolom vágjátok, hogy sok felé kell kűzdenünk.

-       Kérlek maradjatok! Nagyon szeretnénk beszélni veletek... – mondta Dorothée, de Lord megrázta a fejét:

-       Nem maradhatunk – és mint egy indoklásként szavaira, egy távoli dombon ijesztő robbanás csattant.

-       Siessünk! Valami baj lehet... – mondta Jaon’ochok, elnyomva Vérvég alighalható tiltakozását. Én azonban mosolyogva vágtam közbe.

-       Csak egy szóra! Emlékeztek mit mondott az a Mephiszto úr, sajnálatos halála előtt? – kérdeztem de nem vártam meg a választ – Lángözönbe borul a falu.

Azzal hüvelykujjaim összeérintésével beindítottam a mágiát, mely kapcsolatban állt a város több helyén, fekete zsákocskákban elhelyezett robbanóanyaggal. A falu egy pillanat alatt felrobbant körülöttünk, kiírtva az összes parasztot se perc alatt.

A falu korábbi megmentői hülledezve néztek. Megeresztettem egy félmosolyt.

-       Most már talán ránk értek, hm?

Ahogy az gyakran lenni szokott a legbarátságosabb emberből lesz a legellenségesebb, Vérvég csapáshoz lendítve hatalmas kardját ugrott felénk, mielőtt két társa lefogta. Ugyanakkor Lord tekintetétől nem sok jót várhattunk.

-       El fogtok pusztulni ezért – mondta és a lángok fénye sem tudta bearanyozni a baljóslatú árnyakat az arcán – de előtte mond meg miért tetted.

Elmosolyodtam ismét, bárhogy is próbáltam megállni, de gondolataimat Dorothée öntötte szavakba:

-       Előbb had kérdezzünk valamit, hogy...

-       Miért tettétek!? – kérdezte Lord és bár alig emelte fel a hangját mégis beleborzongtunk. Szeméből a halál nézett vissza ránk.

-       Nem egyértelmű? – kérdeztem mosolyogva – Azért érkeztünk, hogy eltüntessük ezt a világot.

-       Szerintem ez nem túl bonyolult helyzet – mondta Jaon’ochok és elengedte Vérvég megfeszülő karját.

-       Tegyétek fel a kérdést, de csak egyet és utánna megkérdezhetitek róla a szegény falusiakat is, ne féljetek! – mormogta Vérvég, de azért mintha egy picit lehiggadt volna.

-       Nos – kezdte Dorothée – csupán annyi, hogy nem érzi eggyikőtök sem elnyomva magát? – persze, hogy rossz kérdést tette fel a fruska...

-       Mindig a legkisebb harmadát kapom a szárított grizli húsnak – mondta Jaon’ochok és lassan felemelte a kardját, mely lassan elkezdett izzani a villámoktól – De ennek – tette hozzá – vajmi kevés köze van ahhoz, ami most következik.

-       Nem, félre értitek – emelte fel kezét a Dorothée menetegetőzően és a pusztító lángokban valahogy szokatlanul szép volt – Csak annyi, hogy a főellenséget mindig Lord intézi el nem?

-       Ez már jobb kérdés... – dörmögtem.

-       Ő a legjobb harcos, ez természetes... – mondta Vérvég – Ha velünk végeztek is, vele biztosan nem...

-       ÁLLJ! – kiáltottam és egészen közel léptem Jaon’ochokhoz – Ezt figyeljétek – mondtam és mutatóujjamal villámgyorsan a szeme felé döftem és csak az utolsó pillanatban állítottam meg – Sejtettem, te szemüveges vagy! – kiáltottam boldogan – Szinte nem is pislogtál, mintha arra számítottál volna, hogy egy üveglap megállítja az ujjamat.

-       Mi a franc az a szemüveg!? – kérdezte idegesen Jaon’ochok és ellökött magától. Nagyot huppantam a földön.

-       Várjatok, én emlékszem... – jegyezte meg bizonytalanul Vérvég.

-       Marha! – vágott közbe Jaon’ochok – Ez csak egy magas szintű bűbáj! Más emberek emlékeit oltja belénk!

-       Kik vagytok? – kérdezte Lord jeges nyugalommal. Egy pillanatnyi csend következett.

-       Mi egy nagyon távoli helyről jöttünk – magyaráztam, lassan felállva – Távolabb van, mint azok a hegyek, sőt távolabb mint a csillagok és távolabb, mint két méter... Normálisan fotózgatunk, festegetünk, de ezúttal azért jöttünk, hogy ennek a világnak legyőzzük az Istenét.

Lord hosszú haját meglengedte a tüzes szellő, árnyékolt tekintete és alakja mégis a szikla szilárdságát jutatta eszembe. Némán bámult, de ez a némaság mindennél kifejezőbb volt.

-       Szerintünk, Lord csapdában tart titeket ebben a művilágban – mondta Dorothée szomorúan mosolyogva – Elhitetve veletek, hogy a korábbi életetek csak álom volt és ez a valóság. Valójában, az ő tudatának egy különleges kiterjesztésében vagyunk, testestűl – lelkestűl.

-       Ez... lehetetlen... – nyögte Vérvég és egy pillanatig egyáltalán nem tűnt nagy harcosnak.

-       Szép... – mondta Jaon’ochok – Nagyon meggyőzően felépítettétek ezt a mesét. Talán tényleg vannak ilyen furcsa emlékeink, álmaink, amikre ti hivatkoztok, de ennek sok más oka is lehet. Egy dologról megfeledkeztetek azonban... Ha valóban álmodunk, miért nem ébresztetek egyszerűen fel?

-       Hát ez az... – mondta Dorothée – Mint mondtam testestül-lelkestül ennek a világnak a rabjai vagytok... Ezt a világot csak belülről lehet megtörni a saját szabályait felhasználva... Le kell győznünk Lordot és akkor megtörjük...

-       Soha! – kiáltotta Vérvég – Bármit is tesztek én a végsőkig kitartok a mi triónk mellett, legyen az valós vagy nem valós... Mert Lord az, aki megmentett engem annak idején a Kráken karmaiból...

-       Te jó isten, még kráken is van? – jegyeztem meg kissé túl hangosan. A rubin sárkányok a magasba emelkedtek.

Dorothée ujjatlan kesztyűjéből hirtelen kicsusszant a tejfehér penge és a lány szeme vér vörösen felizzott. Jaon’ochok láthatóan megérezte a belőle kiáradó erőt és megremegett, míg nem Lord a vállára tette a kezét.

-       Bízol bennük? – kérdezte szomorúan a hosszú hajú férfi, mire Jaon’ochok elmosolyodott.

-       Természetesen – mondta nevetve – Kifejezetten hiszem, hogy amekkora a pofájuk annyira sok vért is fognak felköpni. Hát akkor... Égi kristály, egyesülj! – azzal felemelte kardját, mely felizzott a villámoktól.