EGYIK: Nézd csak azt a gyereket! Kiköpött az anyja...

MÁSIK: Fúj, tényleg. És most minden csupa nyál lett.

Mr. Strawson látható elégedettséggel hátradőlt kényelmes bőrfotelében, miközben Dorothée olvasta a szöveget, melyet jegyese pár pillanattal korábban vetett papírra rendkívűl felhevülten, izzó szemekkel, és megannyi asztalra csapással..

Fiatal, huszonéves férfi volt, nagy sötét szemekkel, melyekben az ember könnyen elveszhetett, átlagos testalkattal és olyan szakáll káosszal az arcán, melynek képét bármely borbély szívesen kitette volna az ablakába egy szépen borotvált fej mellé, s aláírta volna: „előtte”. A férfi ujján egy gyönyörű vörös jegygyűrű díszelgett, melynek pontos mását Dorotheé ujján fedezhette fel az ember, igaz, Dorotheé jelenlegi elgondolása szerint már nem sokáig.

Először arra gondolt, hogy kifinomult úri hölgy módján Mr. Strawson arcába vágja a gyűrűt, majd kisétál a szobájuk aprócska ajtaján, dühösen belerúgva valamibe (például abba az undok lazac gyáros szomszéd undok doboz lazacaiba és mindezt persze roppant undokul tenné) és itt hagyja a férfit örökre vagy legalábbis élethossziglan, hogy a pokolban újra az arcába vágjon valamit (lehet, hogy előtte visszakéri a jegygyűrűt). Csak az volt ezzel persze a baj, hogy Dorotheé sosem tudta úgy hosszabb időre magára hagyni Mr. Strawsont, hogy előtte alaposan meg ne ölelné és félt, hogy egy ilyen kirohanásnak az ölelés kicsit gyengítene a hatásán. Természetesen, ha előbb szenvedélyesen megöleli, aztán dühösen az arcába vágja a gyűrűt, és utána sétál ki undokul a szoba kis ajtaján, sokat javít a helyzeten, majdnem annyit, mintha a düh érzékeltetésének fokozása végett előbb sétál ki undokul a házból és csak aztán vágja Mr. Strawsonhoz a gyűrűt…

Ebben a pillanatban szörnyű dolog történt. Dorotheé elkerekítette a szemét. Ennek is a jegyese az oka! Ez a hang… Ha lenne pénzük, nem töltené be vonatzakatolással a szobát a hasa. Mert miféle úri hölgy tud érvényesülni, hangosan korgó hassal? Persze mind ketten jó ötletnek tartották eredetileg ezt a munkát és most mind ketten éhesek voltak, de most így visszagondolva, Dorotheé egyre biztosabb volt benne, hogy az egész Mr. Strawsonnak az ötlete volt, aki nem is csak hogy rábeszélte, de rákényszeríttette a lányt, hogy most ezt csinálják.

- Látom még mindig a művem hatása alatt vagy. - szólalt meg hirtelen Mr. Strawson és tökéletes elégedettséggel elvigyorodott. - Szóhoz sem jutsz!

Dorotheé, mint egy élőholt felállt, megölelte a férfit, majd fogcsikorgatva elkezdte lefelé húzni a jegygyűrűjét a férfi legnagyobb meglepetésére.

- Az nem tetszett, hogy van benne köpés? – kérdezte ijedten a férfi – A gusztustalansága? Túl hatásvadász?

- Az, hogy nem ehető! – mondta mérgesen a lány, miközben minden izom fájdalmasan megfeszült a kezén. Talán ha levágná… Elég véres lenne és ezáltal hatásos is, de szegény pici ujj… Na, nem mintha ez visszatartaná! Naná, hogy nem! Csak végül is eléggé szereti ezt a kis ékszert, miért vágná hozzá bárkihez is? Nyílván, sokkal gonoszabb tett lenne, ha magával vinné! Sőt, ha Mr. Strawson ujjáról tépné le erőszakosan? Igen, igen, akkor máris két gyűrűje lenne, amit odavághat hozzá a jövőben…

- Éhes vagy? – kérdezte Mr. Strawson csodálkozva – De hát miért nem kérsz enni?

- Talán mert nincs mit? – sziszegte Dorotheé és undokul elindult az ajtó felé, ideglenesen eldöntve, hogy jegeli a gyűrű projektet…

- Hogy ne lenne? – kérdezte a férfi és az asztala alsó részéről előkapott egy nagy darab, dagadó szendvicsekkel megrakott tálat.

- Miért nem szóltál, hogy van? – kérdezte Dorotheé és elindult sebesen visszafelé. Ám rögtön lassított és gyanakodni kezdett. Már három napja nem volt itthon semmi ehető…

- Nem mondtad, hogy éhes vagy – válaszolta a férfi a lehető legnagyobb természetességgel. Igen, ezt a logikátlanságot Dorotheé még el is tudta képzelni a Mr. Strawsonról. De valami akkor sem stimmelt. Érezte.

- Mikoriak ezek a szendvicsek? – kérdezte.

- Teljesen frissek – mondta a férfi és az egyikbe bele is harapott és csámcsogva folytatta – Öt perce csináltam őket. Na, nem kérsz?

Dorotheé nagyon, nagyon gyanakodva nézte a szendvicseket, tüzetesen átvizsgálva az apró morzsákat is, ami Mr. Strawson falatozásából keletkeztek. Dorotheé egyre bizakodóbban egyre közelebb ért. Sehol, semmi gyanús. Talán vehetne is egyet, három napi kínkeserves szenvedés után. Szép, jól megtömött szendvicsek… Dorotheénak már a keze is elindult a cél felé, amikor egy apró rózsaszín morzsára lett figyelmes, egészen aprót, más talán észre se vette volna, kihullani Mr. Strawson szájából, a férfi mellényén végig peregni, majd lehullani a földre. A lány ijedten hátra hőkölt.

- Mi van a szendvicsben? – kérdezte reszketve.

- Hát mi lenne? – mondta egy vállrándítás kíséretében a férfi és nagyot harapott a szendvicséből – Hát lazac…

Mint egy bomba robbant szét Dorotheé álomvilága. Elkeseredetten lehajtotta a fejét. Tudta. Érezte. Így kellett lennie! Tényleg nincs itthon semmi ehető. Csak lazac. Gusztustalan, genny kinézetű lazac. Mindig más formában lopózik be a szobába: hol sütve, hol főzve, hol szárítva, hol sushiként. Amit a szomszéd épp bőkezűen osztogat. Lazac. Lazac. lAZaC. Még az a szó is gusztustalan és ehetetlen. És ő nem tehet mást, minthogy eszi. A drága jegyese pedig ahelyett, hogy megkeresné a betevő falatot, találja meg bárhol is, ilyen hülye szóvicceket gyárt. Dorotheé úgy döntött tényleg ki kell mennie egy kicsit, egy szép, napsütéses vidékre, ahol nincs lazac, és a bárányka a farkaska mellé fekszik és nincs lazac, és a földet és az eget áthatja a béke és a lazactalanság boldog tudata (és persze nincs lazac).

Elindult az ajtó felé. Ám ebben a pillanatban valami egészen váratlan dolog történt. Az ajtó kinyílt és egy apró, sárgabőrű gyermek rontott be, rengeteg étellel, hússal, süteménnyel megrakott dobozzal a kezében. Csomagjait gondolkodás nélkül Dorotheé kezébe nyomta, majd beugrott Mr. Strawson asztala alá. Pár pillanattal később, belépett a fiúhoz rendkívül hasonló anya, majd némi zavarodottság után köpött egy hatalmasat. A szoba közepén egy pillanat alatt minden csupa nyál lett.

Expozició (második fele): Két gazdag anya gyermeke, vásárlás alatt beszökik hőseink irodájába és könyörögve kéri, hogy fényképezzék le a barátját. A két anya végül belemegy és pofátlanul nagy összeget ajánlanak fel Mr. Strawsonéknak.

A kölök barátját Φ-nek hívták.

Probléma:  Φ természetesen nem egy egyszerű eset. Egy hatalmas várban élt egyedül, melyet gépek tartottak fenn csak az ő számára és pusztán véletlenül ismerkedett meg a barátjával (kéne neki is valami név, mondjuk Mike). Φ-t elrabolták, de mivel senki nem ismerte sem a szülei, sem a rendőrség nem igazán hisz neki. (Miért fizettek akkor az anyák?) Mike hosszan utána olvasott és rájött, hogy barátját vámpír predátorok rabolták el, hogy emlékeit kitörölve mintának használhassák világuk prédáinak színesítéséhez.

Megoldás: Az emlékeit vesztett Φ-t a leírás alapján hőseink lefotózzák, sőt haza is hozzák, amiért busás jutalmat kapnak a kölök anyjaitól. (Esetleg egy lazac gyárat. Haha.)

A gyermekük pedig nagyon örül Φ-nek, s elkezdi neki mesélni közös emlékeiket.

Csattanó: Hát egyrészt ugye ott volt az, hogy a vámpír predátorok minden ember típust összegyűjtöttek. Mike nem azért olvasott sokat, hogy megtudja kik rabolták el a barátját, hanem, hogy rájöjjön honnan szerezhetne egy ilyen barátot.

Erre végül Mr. Strawson fel is hívja Dorothée figyelmét és egy bizonyítékot is hoz Φ állítólagos várából ujjlenyomatokat. Itt a történet vége.

Speckó világ: A nyomozás többek között keresztül vezetett egy világon, ahol az élő és a nem élő dolgok között nincs akkora különbség. (Sok világban ugye valami bónusz tulajdonság van a centrál világokhoz képest, ám némelyikben valami olyan tulajdonság hiányzik, mely bár mindig körülöttünk van, észre sem vesszük.) Itt a kő hő tágulása és az ember meleg miatti bosszankodása között valahogy nincs különbség…

Szereplők: Hát Dorothée és Mr. Strawason mellet még elő kéne hozni Mathiast és Mr. Adimnost, plusz egy új, de később állandó női karaktert. Négy, szinte teljesen különböző figura (Ki hinné el, hogy barátok?)

Wordbe új szavak: Strawson, centrál, Mike, predátor (ezt se ismeri!?), rétesliszt, kelbimbó, 4l tej, pár doboz cukor, 1 csomag keksz, 33 db tojás, sütőpor

Figyi, ez egy novella vázlat örülnék, ha nem írnál bele. Inkább jegyzetelj.

de ez uncsiiiiiiiiiiii :S

Akkor se firkálj ide! Kezdj újat!

torit sütök ^^

Mi a franc az a tori!?

hát torta

Ki hívja azt torinak? És egyébként is mióta kell torába kelbimbó? (Csak nem kell-bimbó?)

hülye! egyébként ezt nem fogják tudni elolvasni…

Ja Beírod majd nekem gépbe?

tudod h számíthatsz rám

:)

VÉGE

Na, hát skacok, ez volt a negyedik darab, nem állítom, hogy jól sikerült, azért pár dolgot ideírnék, ha nem baj. Csak, hogy figyeltétek-e központi eleme az elidegenítés. Eleve még a novella részben: írtam, hogy mind a négy szereplő idegen éne egymástól, aztán a két anya, meg „Mike”, aki csak Φ-t önmagától, a saját emlékeitől való elidegenítés révén szerzi meg, mint barát. És aztán innen jött ez a stílus ötlet, hogy vázlatosan írok, meg a végére ez a kis „egyetemi párbeszéd”. A teljes elidegenedés, tárgyiasulás és mint a végén kiderül, annak is a „beírása”, azaz másolata, ami talán a legidegenebb cselekvés, amit egy tárggyal végezhetsz. Szóval csak ennyi a csavar itt.  Na, további jó nyarat, remélem hamarosan tudok jelentkezni…

Szóval, ennyi. Jó, nagy baromság mi?

EGYIK: Ja. Nagy baromság.