Hogy miért írok? Nem tudom. Olyan sok irodalmi csalódás ért az idők során és ráadásul minél idősebb leszek annál tehetségtelenebbnek érzem magam hozzá. Versekkel már nem is próbálkozom…

Azért, ha mégis meg kéne válaszolni a kérdést és megjelölni egy okot, talán sikerülne leírnom valami érthető gondolatot, ami még nem veszik el teljesen a lélek sötét, gazdája számára is kibogozhatatlan szálaiban. Azt mondanám, persze csak ha muszáj lenne valamit mondani, hogy a kicsinyes hatás kedvéért. Azért a reakcióért, hogy pontos legyek, melyet a mű az olvasóból kivált. Hogy el tudom-e érni, hogy azt érezze, amit akartam, hogy irányítsam a tudatát észrevétlenül vagy akár, ha nem teszem épp ilyen magasra a lécet, hogy megbotránkoztassam őt. Úgy képzelem, amint a két nagy sakkjátékos az író és az olvasó, ahogy egymás fejébe akarnak látni! Miért így írta az író, kit jelöl meg majd gyilkosként vagy fordítva, az író szemszögéből, mit fogy szólni az olvasó, ha ennél vagy annál a résznél tart…

Azt hiszem ez számomra ilyen figyelem felhívást jelentett, hogy hahó létezem! Vagy inkább kíváncsiságot, hogy vajon tudják-e hogy létezem… Mert emlékszem, hogy szerettem gyerekkoromban nézni, amint valaki leírt szösszeneteimet olvassa, s egy-egy résznél grimaszt vág vagy felnevet és én még az alkotáshoz használt energiának is a többszörösével vizslatom az arcát, hogy na, vajon hol jár most éppen a szövegemben? A gondolataimban. Bennem.

De persze sosem lettem igazán sikeres (talán pont a hozzá állás miatt, hogy nem az olvasó, hanem saját örömömet kerestem mindig is) és hatásvadász ambícióimat, mint azt sejtheti is, kedves olvasó, másutt éltem ki.

Mert milyen nehéz is írni! Nem elég, hogy azt a kaotikus és szerteágazó gondolatvilágot pixelkockákba kell önteni, de a szavakat és mondatokat rendbe kell szedni, sőt késleltetni kell, meg előre utalni, hogy az olvasónak a maximális élvezetet nyújtsa… És ha még csupán ennyi lenne! Régen persze egyszerű volt: Egy lap, meg egy toll, máshogy nem is lehetett. Ma már betűtípus, borító, sorköz, betűszín, s megannyi más melyeket lehet és kéne is variálni, hogy a majd végtelen lehetőség közül elérjük a legkedvezőbbet, mert ha az olvasó nem is tudja, ezek mind-mind befolyásolják az olvasás élményét! Ha kicsit is, de ugye sok kicsi…

Simítson csak végig kedves olvasó ezen a lapon, ne féljen, álljon villamoson, heverésszen otthon az ágyában vagy üljön bárhol, pont ott, simítsa végig a lapot, a képernyőt, most nem látja senki. Na, tegye meg, gyerünk! És akkor… Érzi már? Ez az érzés nagyban hozzájárul az olvasás élményéhez, még ha nem is tud róla…

No, persze most, hogy mindezt leírom nyílván untatja. Na, nem baj… Pedig egyébként pont, hogy magam ellen beszélek, leleplezem egy alkotó olcsó trükkjeit, pedig ez nagy hiba. Én különösen tudom!

No, de csavarjunk a dolgon! A tárgyra térek, az oly vágyott tárgyra, mely a lényeg, ugyebár? S stílusomban a lehető legtárgyiasabb leszek, nem formázok és színezek, csak tárgyalok, mellőzöm a költői képeket, amennyire tőlem telik és a tárgyunktól persze. Ha valami mégis formázottnak tűnik, az már nem az én hibám, mert az bizony az én természetes, tárgyias stílusom. A tárgyias stílusa meg mindenkinek más egy picit (ezt még ragozhatnám)…

Nos, hát kiről is akart olvasni? Dorotheéről? Meg arról az éjszakáról? Hát legyen, írok róla. Leírom, még ha nem is lesz művészeti alkotás, se hatásvadász mutatvány, mely elnyereti művem és lelkem tetszetését, sőt kimondott testi kínokat szülök ide, csak hát előtte kiadom magamból ezt a kis borfelesleget, mely lassan átpárolog a fejembe és onnan a pixelekbe…

Szóval… Minden bizonnyal, Dorothée születésnapjai úgy múltak el egész életében, hogy se ajándékot nem kapott, se meg nem ünnepelték. Ugyanis annak az esélye, hogy az a véletlenszerűen kitűzött nap, melyen őt ünnepelték pont egybe essen a valódi születésnapjával roppant valószínűtlen lett volna, egészpontosan 365,25 az 1-hez, beleszámolva természetesen annak az esélyét is, hogy szökőnapon született.

Születési helyét még ennyire sem lehetett besaccolni. Végtelen világok végtelen terében bárhol születhetett, ilyen esetben még az orvostudományról hírhedt helyek is tehetetlenek, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy két világ mennyire hasonló élőlényeket hozhat létre (példának okáért a párhuzamos valóságok), arról meg nem is beszélve, hogy milliószor milliónyi világ nyugszik még az ismeretlenség homályában és ez még egy alulbecslés.

Nos, azt mindenesetre meg lehet mondani, igaz csak elkallódott feljegyzésdarabok és szétszakadt fényképek alapján, hogy mivel töltötte gyermekkorának egy részét: vadászott.

Bár kormegbecsülésben sosem voltam jó, egy idős, valóságok közt bolyongó dokumentátor még le is fényképezte egy újságnak vagy minek, talán mondjuk öt évesen, hosszú, kócos hajjal, sápadt arccal, melyből csupán vörös szemgolyói fénylenek ki ijesztően, mint amikor egy sarokba szorított kiscica elkeseredetten próbál védekezni hatalmas támadója ellen. Egy szó, mint száz: nem egy szép kép, ám de roppant kifejező. A lányka rongyokkal fedett karjából egy véres, tejfehér penge áll ki, ami persze akkor még hatalmas volt testéhez képest. Hasára, hátára mágikus jeleket rajzoltak lilával és vörössel, melyek világról világra dobták őt, hogy azokban keressen magának élelmet és alvóhelyet magának. Hogy milyen élőlényeket vadászott le húsért, állatot vagy akár… Ezt nem tudom és nem is akarom tudni.

Az mindenesetre szerencse, hogy ismeretlen kezdetű bolyongásai során nem keveredett különösebben vizes vagy esős helyre, ugyanis mint később kiderült egyetlen mosás lemosta a jeleket testéről. Ha egy civilizálatlan világban vagy területen ragad, soha senki nem talál rá.

Így azonban a sors a létező legjobb helyre sodorta…

Vlagyivitor együgyű volt. Roppant együgyű, még számolni sem igen tudott, sőt még az első elemit sem végezte el. Ez máig köztudomású róla. Mégis, két dologhoz remek érzéke volt: gazdája kedvében járni és a földtúrásban való jeleskedéshez, mely tulajdonság más vakondokokat is jellemez. Így történhetett, hogy egy borongós reggelen, orrával egy kis képet túrt Lord Utolsó takaróján, egy képet mely megragadta a nagyhatalmú öregurat, s mely kép nem más volt, mint a dokumentátor újságnak szánt fényképe hősnőnkről.

A lord egyébként maga is műkedvelő fényképész és világjáró volt, talán ezzel enyhítette keserű sorsát: szülei által adott végzetes neve arra kárhoztatta (bármily komikus is), hogy dinasztiája legutolsó tagja legyen, s vele még dicsőséges korában megszakadjon a vérvonal. Így vagy úgy az öregúr szíve belesajdult a kislány örök vándorlásának lenyomatába (pedig mint már említettem nem éppen az ártatlan gyermeki szeretet tükröződik a képen) és nyomban felkereste  a kép készítőjét, aki azonban nem tudott kielégítő információt adni a modell holléte felöl. Csak a sorsnak vagy a sorozatos vakszerencsének köszönhető, hogy a lord végül mégis rátalált Dorotheére.

Ami innentől következett az számomra megint csak bizonytalan. Az biztos, hogy nagyszerű gyerekkora volt a kis Dorotheének innentől, s szeretetben telt el. Másrészt, sok mindent megtanult. Lord Utolsó már nehezen tudta csak a házkörüli teendőket ellátni, így a kicsi vadorzó lány, hamarosan házi asszony lett, mosott, főzött, takarított. Tizenkét éves korára már úgy belejött mindebbe, ahogy más egész életében nem tud, hiába igyekszik.

Lord Utolsó sokáig otthon tanítatta fogadott lányát, majd gimnáziumba is küldte, melyből azonban, főleg az elején, gyakran kimaradt. Emberi kapcsolatai kettősek voltak ekkoriban: sok barátja volt, igazán megnyílni azonban csak a lordnak tudott, s kiskorában gyakran szeretett csak magában játszani, ha éppen volt egy kis szabadideje. Azt véletlenül pont tudom, hogy sokszor volt szerelmes, de ezt senkinek a világért sem mondta volna el.

Korábbi vadorzó jellemét valami játékos és mosolygós lányarc takarta el alaposan, vörösen izzó szemgolyói kihunytak, s csak egy-egy gesztusában volt benne a régi tűz. Ugyanakkor önhatalmúnak megmaradt. Nem nagyon ismerek más embert, akihez ha beszélnek, akkor képes sarkon fordulni és elgyalogolni, holott társalkodó partnere semmi rosszat nem tett, csak éppen untatta Dorothéet. Persze ezt is kinőtte, de a gimiben sok fiút igen idegesített ez a vonása: mégis hogy lehet így udvarolni a legszebb gimis lánynak? Persze sokakban csak növelte ez a hódítás vágyát. Fregeben, a mostani vőlegényében speciel persze nem. De mint mondtam ez az időszak roppant bizonytalan…

Tizenhat-hét éves korában az addigra már egyértelműen bombázó Dorotheének három komoly udvarlója is akadt, bár ezen még pontosítok. Ön, Frege, meg én. Pontosabban, azt kell mondanom Winkler, Frege, meg én, de még ezen is pontosítok. Meg amúgy is még sok mindenen.

Had beszéljek Fregeről meg magamról. Tudom, ez nem amolyan érzelgős visszaemlékezés, hanem tárgyias tárgyalás, mégis mivel pont erről az időszakról írok, az elsővé kell kicsit válnia. Fregével közös világban, országban, városban, sőt közös álmokban nőttünk fel, egészen addig, míg az ő álma teljesült az enyém rovására és eljegyezte Dorotheét… Most kell leszögeznem, hogy egyáltalán nem haragszom rá, csak hát az idők változnak, ő asszonyos lett, én meg nem, kevés a közös témánk és sok közöttünk a fal, melyeket nehéz áttörni. Meg aztán volt más is, de mostanában mintha már újra közelítenénk egymás felé. Persze akkor még egész más volt. Nem ő vagy én. Minden.

A gimnázium vége felé jártunk, nem Dorothée világában, hanem egy másikban, ahol talán csak sejteni lehetett, hogy vannak más világok is, legalábbis én sejtettem, Frege meg nem is gondolt ilyesmikre. Őt csak a belső érdekelte. Hát nem hihetetlen? Egyik oldalon ott van a gyakorlatias Dorothée, akinek babakorában a túlélésért kellett küzdenie, majd egy hatalmas kastély háztartását egyedül vezetnie és ott van ez az elszállt Frege… De hát kontra o bella li’mor. Az ellentétek vonzzák egymást.

Frege mindig is különös egyéniség volt. Kettőnk közül én tudhattam a hátam mögött tehetősebb családot, de egyikünké sem volt túl gazdag. Az övé valami generációk óta elszegényedett, de egykor nemes és tehetős arisztokrata família volt, addigra azonban a tető is nagy áldás volt a fejük felett. Emlékszem, egyszer egy nagyobb zivatart kis híján elmosta az egész házat, mindenestül.

Másrészt elég elkényeztetett kölkök voltunk mind a ketten a szegénység ellenére, nagyjából tehettük amihez kedvünk volt, egyikünket sem küldtek gyárba dolgozni vagy ilyesmi, pedig ott sok család ezt tette volna a fiaival. Tanultunk, olvastunk, álmodoztunk, magasröptű filozófiai vitákat folytattunk (ma is meglep milyen magasröptűeket) és mind a ketten éltünk a nagy semmibe. Aztán mind a kettőnknek volt egy hobbija. Sok mindent kipróbáltunk, de ez volt az ami már nem is szórakozás, hanem az életünk volt. Azaz ez így nem igaz. A szerelmünk. Mert egy-egy jó ecsetvonásért vagy bűvész trükkért eladtuk volna az életünk is.

Ő magába fordult, én a többiekbe. Ő festett, hogy kifejezze magát, én bűvészkedtem, hogy elrejtsem. Persze ez túl egyszerűsítés, de jól hangzik…

Igazából, ő gyakran amolyan megtűrt bolondnak vagy még inkább, hallgatag holdkórosnak tűnt mellettem és bevallom, én is annak éreztem néha. Persze, mentségemre szóljon, hogy tényleg egy furcsa kölök volt: volt, hogy egy temetőben aludt és gyakran csak hangtalanul bámult a tájba vagy ült az úton, mellette az eladó festményeivel és nézte az embereket egy egész délután, hogy elűzze azokat a bizonyos álmokat…

No, de elkanyarodtam a témától. A lényeg, hogy két ilyen álmodozóval megtörtént az, ami másokkal szinte sose: az egyik pillanatról a másikra fantáziadúsabb lett a valóság, mint az elrugaszkodott álmaink. Nem felejtem el Freget, amikor olyan volt…

Izé, kezd nehezen menni a fogalmazás, sokat ittam, asszem megint kimegyek wcre megmosom az arcom. Pillanat és jövök, persze ez az olvasónak fel se tűnik. Érdekes… Na, mindegy hagyok egy üres sorközt…

Na, szóval Lord Utolsó az előtt a bizonyos éjszaka előtt, melyről majd lassan írok, egyre furcsább dolgokat tapasztalhatott. Egyrészt megtudott miegymást Winklerről, egy távoli valóság „gazdájáról”, akinek évekkel korábban Dorothée, még vadorzása során elpusztította két különleges teremtményét. Valami kétfejű teheneket vagy ilyesmit… Winkler ettől először ideges lett, nagyon ideges, ahogyan csak azok az emberek lesznek idegesek, akik hozzá szoktak, hogy isteneknek hiszik magukat. Majd idegessége valami perverz vonzalommá alakult Dorothée iránt. Persze mindez benne játszódott, kívülről makulátlan úriembernek tűnt, aki világában egzotikus és megfizethetetlen dolgokat teremt más valóságok számára (nem termeszt, az nem jó szó, teremt).

Mindenesetre, az Lord Utolsó fülébe is eljutott, hogy örökbefogadott lányát valaki betegesen üldözi, ezért szeretett volna minél több embert maga és a lánya körül tudni, így minket is marasztalt. Mi pedig szívesen maradtunk, mint ifjú vándorok, mert bár inkább vándorolni akartunk a valóságok között és ez a valóság még csak különösebben érdekes sem volt, de a kastélyban remek kis vendégsereg gyűlt össze, köztük sok fiatallal, akiktől sok mindent megtudhattunk távoli világokról. Már csak a ház Úrnője hiányzott, Dorothée, akit a lord ideges sietséggel rendelt haza, őrök és megbízható ismerősök közé. Mellesleg Frege különös álmai is ekkor lettek aggasztóak és bár ő nem kérte, úgy sejtettem neki sem tesz rosszat, ha maradunk. Nehéz megmondani, hogy tévedtem-e, persze a jövőt nem láthattam…

Nos, egyszerre pillantottuk meg Dorothéet Fregevel, egymás mellett állva, barátokként, ahogy nevetve jött le a palota szalonjába vezető aranyozott lépcsőn vidáman csevegve. Vöröses-lilás estélyi volt rajta (e-két színhez egész életében vonzódott), s bár nem volt rá oka, rám nézett hirtelen és elmosolyodott. Azt hiszem részemről a szerelem első látásra nem lenne jó szó. Ez imádat volt, vak imádat, sőt annál is több. Emlékszem reccsenve tört össze a pezsgős pohár, ami kihullott a kezemből, valaki még viccelődve meg is jegyezte, hogy hoppá, mekkora hatást gyakorolt itt valakire a vendéglátó Hölgy. Hát igen. Azonnal éreztem, hogy én ezt a csajt, nem tudnám meghódítani, még egy ostoba bókot vagy mutatványt se tudnék produkálni előtte félelmemben. Pedig bármelyik másik lánnyal… De tényleg. Azt hiszem a tárgyias stílusom kezd erősen a beszédszerű írásra emlékeztetni, de hát üsse kavics. Hogyan is lehetne tárgyiasan leírni azt önmagamról, ahogy zokogva és talán kissé ittasan megragadtam Freget, odarángattam egy asztalhoz, rendeltem két alkoholos pálcikát és megkérdeztem (erre máig pontosan emlékszem, később a szemére is vetettem Fregenek, hogy mennyire nem figyelt fel Dorotheére):

- Láttad ezt a lányt?

- Kit? – kérdezte ő közönyösen.

- Kit, kit? Hát azt a tündért! – persze nehéz leírni pontosan a helyzetet, hiszen annyi más tényező is volt. Ott volt például Frege, aki nagyon félénk volt az emberekkel szemben (pláne ennyi előtt) és mielőtt megláttam Dorothéet épp a felületes társalgás mesterfogásait igyekeztem beléverni abba a teljesen anti-gyakorlatlan fejébe. Ha akkor tudtam volna, hogy ezeket a gyakorlatokat pont Dorotheénél fogja sikerre vinni, ott helyben főbe tudtam volna lőni őt, talán… Asszem igen, de ez akkor volt. Mindegy.

A következő napokban nagy meglepetésemre Dorothée is hozzám hasonlóan kezdett érezni, csak éppen nem irántam, hanem Frege iránt. Mikor ez olyan nyilvánvaló lett, hogy még Frege is felfogta, a barátom teljesen lebénult. Csak hebegni, habogni tudott, még beszélni sem. Egyszerűen fogalma sem volt, mit tegyen a helyzetben és ez ritka pillanat volt, azóta se láttam nagyon ilyet tőle, sajátos logikája minden más helyzetben kihúzta, ám ezúttal ebben a szélsőségesen életszerű helyzetben egyszerűen gondolkodni sem tudott. Dorotheével nem mert beszélni, tőlem bezzeg egyfolytában bocsánatot kért (hogy miért, maga sem tudta). Ráadásul egyre haloványabbnak tűnt (akkoriban még nem tudtam, hogy tényleg egyre haloványabb) és én ezt az állapota rosszabbodásának vettem.

Öt és fél hónapot kellet még várnunk a tragikus végkifejletre.

Lord Utolsót egy másik dolog is foglalkoztatta Dorothée biztonsága mellett. Ugyanazon az estén, amikor én beleszerettem Dorotheébe (úgy látszik a fontos események mágnesként vonzzák egymást), az egyik idegen különös információt osztott meg a lorddal. Azt a fajta információt, amit csak egyszer lehet hallani az életben, mert attól kezdve már valaki más lesz az illető. Lord Utolsó pedig teljesen megváltozott. Ettől kezdve lázas és boldog készülődésben telt az élete, minden egyes percét kitöltötte az új ismeret.

A szülői átok mágikus hatalma látszólag megtört: korábbi kedvesétől gyermeke született, utódja, aki ráadásul hamarosan meglátogatja.

Szegény öreg! Talán azt sem tudta, miképpen születik a gyerek, hogy mindezt elhitte. Egyszer ugyanis beszéltem, jóval később ezzel a „korábbi kedvessel”. Idős, tolószékes nénike volt, nem az az aranyos, kedves fajta, inkább a tapasztalt és bölcs típus, aki mintha egész életében tanult volna. Na, szóval elmeséltem neki az esetet, még csak nem is kíméletesen, láttam előre, hogy nem fogja úgy felkavarni, mint ahogy más öreggel tenné. Mikor először említettem az utódot, nem mondott semmit, de láttam a szemöldöke hirtelen felrántásán és dülledő szemén: sose volt az öreggel komolyabb ismeretségük. Bár ki tudja, nem igazodok ki néha a saját nagyszüleimen se: vagy jobban titkolóznak, vagy elfelejtenek dolgokat, nem tudom. Meg aztán amilyen megtermékenyítési módokat hallottam a keleti valóságokból… Egy szó, mint száz Winklernek nagy szerencséje volt, hogy az öreg ezt elhitte. Pláne a páncélos duma: miszerint a fiúnak végig, egész testén páncélt kell, hogy viseljen. Mert, hogy ugyanis beteg. Ezért maradt oly sokáig távol. Beleesett egy démonpárás verembe. Baromság… Szegény öreg, mennyit aggódott fia betegsége miatt! Szegény Dorothée… Egyszerűen nem értem, hogy nem jöttek rá, nem olvastak utána vagy nem néztek dokumentumfilmet… A démonpára olyan mint a pisztolygolyó. Nem megfertőz, öl. Tíz perc alatt. De a páncélos trükk miatt kellett. Mármint, hogy ne legyen feltűnő, hogy „fiú” a legkevésbé sem hasonlít az „apára”.

Utólag persze könnyű okoskodni, de szerintem én már ennél kevesebből is rájöttem volna, hogy Winkler trükkje ez. A szakmabéli a szakmabélit felismeri, hisz Winkler még csak nem is bűvész. De persze nem tudtam semmit, Frege talán hallott valamit Dorotheétől, de (akárcsak én) mással volt elfoglalva, lássuk be, saját magával. De Dorothée igazán rájöhetett volna, szegény biztos máig szidja magát… De mint Dorotheével kapcsolatban mindig, most is csak azt tudom mondani sajna, ez is bizonytalan…