basszus, ha tudnád mennyire szeret! Egyszerűen nem talál rá szavakat… Csak te létezel számára, sem a sötétség, sem a társaság, sem a film, (pedig, hehe! Mennyire akarta látni ezt a mókás Monty Pithon utánzatot!)…
Lám most odahajolsz hozzá, félénken ráteszed a kezed, ő persze vissza se mer nézni, és halk, csodálatos hangodon a fülébe súgod:
- Szeretlek! – És szinte egy másik létállapotba röpít.
- Minden rendben? – kérdezi Joz.
- Úgy látszik igen… - feleli Philip vigyorogva, de ő már rég nem figyel másra, csak arra, hogy kényelmesen befészkelődjön melletted a kanapén.
Villanás.
Bárcsak ezer évig tartana ez a film, gondolja ekkor, de persze nem a filmet nézi, hanem téged. Te talán nem is érted még… Pedig
Ekkor váratlanul csörög a kaputelefon. Feltehetően nem az olajbogyós pizza. Mármint a pizzafutár, az nem olajbogyós, csak a pizza, amit hoz. Mindegy ő csak késöbb jön… Mintha egy nagy szunyából ébredne, buli után. Hirtelen, egy nyakába löttyintett vödör vízzel.
Valaki a kérésére felkapcsolja a villanyt, ti meg némi habozás után elkezditek keresni a távirányítót. Végül csak megáll a film, ő kikászálódik, a nagy siettségben és zavarodásban még visszanézni is elfelejt, de persze visszanéz és még, hogy! Hát kisanyám megcsípted a főnyereményt! gondolhatod. Persze neki kell kimennie, ő a házigazda és már a cipőjét vagy legalább valami papucsot keres, mikor a többiek még a film bűvöletéből ébredeznek. Zavartan kilép az ajtón, végül csak zokniban, és átmászik a hűvös kerten, saját magányába burkolózva. Mögötte valamiért lekapcsolják a villanyt a házban. Nem várnak meg a filmmel? – fut át az agyán idegesen, de persze nem ettől ideges. A fantáziája már rég beelőzte az időt. Hatalmas nagy darab embert lát a kapuban, állig felfegyverkezve és rögtön utánna fájdalmat érez a koponyáján. De lehet, hogy már rég bejött a kapun és a bokorból ugrik rá. Egy dobbanást biztos kihagyna a szíve, ha valaki előugrana, hiába gondolta most mindezt át… Kissé remegve halad előre, ezt persze nem vallja be magának. Közben meg rád gondol.
Végül egy srác várja kinn a hideg sötétben, lehet olyan húsz körül, arcán furcsa szőr kavalkáddal és bár a ruhája furcsa, félénk tekintete egyáltalán nem illene egy fegyveres betörőhöz.
- Jó estét! – köszön rá az idegen, láthatóan ő is fázik, majd a lehető legfurcsábbnak ható kérdést szegezi neki– Elnézést, volt valaha barátnője?
- Nem – feleli félénken, de ahelyett egy felvonná szemöldökét az oly különös kérdésen, szégyelli magát, nem azért mert kora szerint már rég lehetne valakije, hanem hogy te jutsz eszébe, automatikusan barátnőként kezelve, holott mit tudhatja ő, hogy mit szeretnél. Talán ő magyaráz bele túl sokat, talán az egész csak az ő fejében létezik…
- Hát akkor nem tudom, hogy magyarázzam el – mondja gondolatait megszakítva a különös ismeretlen, miközben megvakarja a fejét – Nyílván persze a legjobb lenne, ha tárgyra térnék és nem beszélnék összevissza. – igen valóban az lenne a legjobb gondolja és egyik zoknis lábáról a másikra helyezi át súlyát, hogy kevésbé érezze a talaj hidegét - Szeretném visszakérni a mobilomat.
- A mobilját? – kérdezi meglepődve a még az előzőnél is furcsábbnak ható kérdésen és hirtelen akaratlan düh fogja el, hogy nem térhet vissza hozzád. Legszívesebben ott hagyná az őrültet, de fél ismét csöngetne és akkor csak ismét fel kéne állnia mellőled. S akkor hová lenne a pillanat, annak a boldog végtelenségnek az öröme?
- Igen, izé… a mobilomat… – feleli az idegen s szavai, értelmük ellenére szinte bocsánatkérésnek hatnak – Véletlenül, - magyarázza - vagyis hát nem egészen véletlenül… Szóval, dühömben behajítottam a kertjükbe és nem akartam bemászni oda, mert féltem hátha megijedek valamitől vagy Ön kijön a házból és megijesztem ahogy előlépek a bokorból vagy ilyesmi…
- És mi köze a barátnő dolognak ehhez? Gondolom vele beszélt rajta… – kérdezi. Most meg váratlanul elkezd szimpatizálni a fickóval, ahogy egy nő miatt bohócot csinál magából egy idegen előtt. Nyílván ő is menne már és legalább olyan kellemetlen a helyzet, mint neki. De most már ő tartaná ott mégiscsak az idegent és megtudna tőle valamit. Bármit a szerelemről, mert olyan szívesen beszélne most erről, legszívesebben kiordítaná érzéseit a mozdulatlan sötétbe, hogy még a csillagok is beleremegjenek. Hiszen oly furcsa, hogy pont most érkezett! Váratlan izgalom fogja el, ahogy magát a férfi helyébe képzeli, s annak barátnője helyébe pedig… téged.
- Hát igen, összevesztünk. – meséli az idegen - Nem szerette volna, hogy beszéljünk és én mégis felhívtam.
Ő megdöbben. Nem érti. Nem akarta, hogy felhívja? Nem akarta, hogy tudassa, hacsak mellékesen is, hogy jól van, hogy létezik? Hogy szeret? A kapcsolat olyan végleges dolognak tűnt neki. Ha meg nem véglegesen akarták… Miért kapcsolták egyáltalán össze az életüket? Ilyen sose történne meg veled és vele gondolja. Soha! Ha, mindenség segíts!, összejönnétek, soha nem… Biztos…
- De hát… -kérdezi ostobán – Miért nem akarta, hogy felhívja?
A szakállas nagyot és szomorút sóhajtott.
- Azért, mert azt állította, hogy ha előveszem mobilom úgyis elvesztem…
- És ezek után ezen feldühödve bedobta egy vadidegen kertjébe?
- Hát igen… - vallotta be a szakállas szégyenlősen, mire ő akaratlanul is felnevetett. Hát még ez a bohóc is megtalálta élete párját láthatóan. Még szívesen beszélgetett volna, de már tudta, neked is hiányzik.
Megkereste a mobilt, különös gyártmány volt, illett is a különös idegenhez, majd talán valamiféle büszkeséggel még megjegyezte, kiváncsian, mit reagál az idegen:
- Egyébként pont benn van egy lány, akinek örülnék ha barátnőm lenne…
- A tekintetéből itélve, - feleli az idegen elvigyorodva - már nem feltétlenül kell feltételes módban beszélned sokáig.
Látszólag elszégyelli magát árulkodó arca miatt, de belül nagyon boldog, persze ha megkérdeznék miért, nem tudna felelni.
- Haver – mondja a szakállas – még annyi, hogy hidd el, amit én annak idején nem: most a legjobb! Ezután jönnek a nyűgök, a macerák, az elvárások megannyi kis patakja…
- Ez baromság!
- Dehogyis, ez Varró Dániel…
- Nem az! Hanem, hogy az eleje a legjobb…– mondja ő és érzi, hogy igaza van. Hirtelen ismét nem lett szimpatikus az idegen - Ez még bizonytalan, esetlen, meg olyan… - nem találja a szavakat, s az idegen ezt kihasználva közbe vág.
- Hidd el, lehet késöbb is jó, de sokan örülnének, ha az első ölelések tartanának örökké és megfagyna a pillanat!
- Nekem pont ilyen lesz! – mondja határozottan és futtában elbúcsuzik az idegentől. Faszság! Bárhogy is lesz, gondolja, veled sosem fog veszekedni és pont ennyire fog szeretni, mint most.
Magára hagyja az idegent és félelem nélkül visszatér a házba. Lám a filmet valóban folytatták nélküle, de ő belenézve rögtön látja, hogy nem baj. Ez a film szinte minden részénél egyforma, nem hagyott ki semmit. Aztán csak téged néz, még odamenni is elfelejt, mígnem egy hang megzavarja:
- Minden rendben? – kérdezi Joz.
- Úgy látszik igen… - feleli Philip vigyorogva, de ő már rég nem figyel másra, csak arra, hogy kényelmesen befészkelődjön melletted a kanapén.
Villanás.
Bárcsak ezer évig tartana ez a film, gondolja ekkor, de persze nem a filmet nézi, hanem téged. Te talán nem is érted még… Pedig basszus, ha tudnád mennyire szeret! Egyszerűen nem talál rá szavakat… Csak te létezel számára, sem a sötétség, sem a társaság, sem a film, (pedig, hehe! Mennyire akarta látni ezt a mókás Monty Pithon utánzatot!)…
Lám most odahajolsz hozzá, félénken ráteszed a kezed, ő persze vissza se mer nézni, és halk, csodálatos hangodon a fülébe súgod:
- Szeretlek! – És szinte egy másik létállapotba röpít.
