Van az a történet a férfiról, aki hosszú töprengés után, végül elérte azt, hogy majd az egész környezete brutális gyilkosság áldozata legyen – de ez a Hamlet és semmi köze jelen műhöz. Ez a történet a kocsmában indul, igaz a történetnek nincs különösebb köze a kocsmához és az események már jóval korábban elindultak, ám egy barátom szerint minden jó történet egy ilyen kocsmában, egész pontosan, egy ilyen fogadóban indul, úgyhogy én is itt kezdem.

Ez a fogadó per kocsma egy apró faluban volt, oly apróban, hogy nevet sem volt érdemes adni neki vagy ha mégis elkeresztelték valahogy, arról senki sem tudott. A hely összes érdekessége kimerült három egyszerű dologban: a közeli szántóföld mögött lenyugvó valami okból zöldesebbnek látszó napra, mely hosszú, festményre illő elnyújtott árnyékokat rajzolt, a gigászi gótstílusú, lenyűgöző kőtemplomra, mely alapterületében feltehetően meghaladta a falu maradékának méreteit és a templom elött üldögélő, magányosan csipegető rubin sárkányokra, mely talán a legérdekesebb volt számomra a három jellegzetesség közül.

A hosszú árnyékok, a hatalmas templom és a most visszafogottan ücsörgő sárkányok, mind-mind, mintha díszletei lettek volna egy eddig még be nem következett, hatalmas eseménynek, melyekről majd történészek százai fognak írni az eljövendőben. A kőtemplom egyébként rendesen működött, voltak benne misék, temetések, egyedül az esküvők hiányoztak. Ez egyébként általában sokat elárult a faluról. A lakosság, mely tulnyomó részt negyven év körüli paraszt férfiakból állt, nem igazán ismerték a mulatást. Az egész napos kapálás után, fáradtan betértek a fogadó kocsma részébe és visszafogottan ittak. Az egyetlen kiugró jelenség egy sötét csuklyás idegen, aki egyedül űlt a fogadó legsötétebb sarkában, csendben vizsgálva ijesztő jégtekintetével a betérő népet, a levegő is megfagyott körülötte – de hát egy ilyen alak minden kocsmában van.

A sör egyébként egészen különleges volt: hiányzott belőle a szénsav, az íze az almalére emlékeztetett és egészen egyedi, hukkanásra emlékeztető hangokat váltott ki az emberből, akárcsak a rajzfilmekben. Hatalmas hordókból csapolta a testes kocsmáros Hopp! Most kaptam észbe, hogy az olvasó nem feltétlenül turisztikai információskönyvet vár, különösen ha azt nézzük, hogy azóta mi történt a faluval. Egyébbiránt, akárcsak a környéken, mindent megörőkítettem, különösen ennek a falunak a templomát festettem le különösen sok szögből, no persze nem azért, hogy felrakjam a képeket a facebookra, hanem mert ez a munkám. Másrészt, a munkám végső soron nem sok pontban kapcsolódik ehhez a történethez...

Térjünk tehát csak vissza a kocsmához, mert véletlenül sem akarok amolyan posztmodern elbeszélést írni, amiben több az elmélkedés, mint a cselekmény. Igen, szögezzük le, ott ülök a kocsmában egy oldalra fordított széken, hátammal a falnak támaszkodva, poros úti ruhában, ami nevéhez hűen útra terveztek és nem ülésre, de nekem azért megfelel. Kezemben grafit, nem ceruza, az erre felé nagyon ritka holmi és egy masszív fadeszkán próbálom megörökíteni a kocsma hangulatát, ami nehéz, mert talán a színekben van elrejtve, ellenben a grafitommal csak a fekete és annak árnyalatai lopózhatnak rajztáblámra. Mellettem hasonló deszkák, immár telerajzolva, a templommal, a térrel, sárkányokkal és a naplementével, szintén fekete-deszka színben, valahol az asztal alá begurulva egy fabot, mely megrepedt már sok görnyedésemtől.

Tudom, tudom most átcsaptam leírásba és megint nem halad a cselekmény, ráadásul a grafit megint a munkámhoz kapcsolódik, aminek tényleg, minden visszatérés ellenére sincs semmi köze a történtekhez. De most már talán itt lenne az ideje, hogy mégis elmondjam mi a foglalkozásom, hiszen ha ennyi szót vesztegettünk rá, illene már valami konkrétumot is leszögezni, egyébként törölhetném ki az eddig írtakat (nem mintha így, ennyi hablaty után nem ez lenne az első dolgom, de hát most ezt kijelentve, megint hablatyolok): no, egy szó, mint száz afféle dokumentátor vagyok, már ha van ilyen szakma, de hát kell lennie, hiszen sokan csináljuk, még módszereink is közösek, csak éppen nevet nem találtunk magunknak. Járjuk a vidékeket és lehetőségeinkhez mérten megörökítjük a szép és különleges dolgokat, meg aztán sok olyat is ami se nem szép, se nem különleges, én például a kenyérpiritókhoz vonzódom, ahhoz a pillanathoz, amikor még pont nem dobja ki a kenyeret, de már érezzük, hogy rögtön ki fogja. Ez minden piritónál máshogy működik, hol egy kis kattanás jár a kidobás elől, hol a megszokás méri valahol a tudatunk mögött a másodperceket és akaratlanul is érezni lehet valamit. De megint elkalandoztam, hiszen a piritók aztán tényleg távol állnak a történettől. A kocsmában speciel nem volt, ellenben egy öreg, ritkás hajú férfi igen, akit a falubeliek felváltva hívtak messiásnak és félbolondnak.

Mindenlátónak mondták egyes tisztelői, nem véletlenül, hiszen mindent látott, legalábbis többet mint mi egyszerű humánok, ugyanis hegyes hosszúnyelvén is csillogott egy sárgás szemgolyó. Nos, ez a férfi lépett oda történetünk kezdetén az asztalomhoz, nem találva máshol szabad helyet és letelepedett velem szemben, én pedig felpillantva alkotásomból, megvizslatva mi takarja el előlem a lefestendő képet, legelőször is orrán lévő hatalmas gennyes pattanást vettem észre. Általában az ember nem jegyzi meg, hogy mit pillant meg elsőként egy ismeretlenen, de számomra örök élmény marad, ahogy a pattanás a gennyen csigaként csusszat a szája felé. A szimpatikus ismeretlen azonnal beszélni kezdett, néha kidugva nyelvét s hátrakanyaríntva, mint aki különleges szemgolyójával keresné a gyanús alakokat.

-       Mephisztó vagyok – mutatkozott be kis zöld nyálkáktól nedves ajkaival és ezzel a gesztussal máris elnyerte a tetszésemet, (kevés ember mondja meg ily bátran idegeneknek a nevét) ellenben útitársammal, akit a rosszullét környékezett az alaktól. Ja, igen volt egy útitársam is, Dorotheének hívták, különösen szemrevaló fruska, nem mellesleg gazdám, kultúrált körökben feleségem. Pontosabban csak a jegyesem, de kapcsolatunk szempontjából lényegtelen. És figyelem! Ő mellesleg fontos szereplője is a történéseknek!

-       Itt a vég! – mondta Mephisztó, ami megint csak roppant szimpatikus, hiszen a legtöbb idegen kérni vagy kérdezni szokott, nem pedig valami ismeretet megosztani, kivéve ha azt a késöbbiekben a kérés vagy kérdés alátámasztására használja. Ezúttal nem így történt, Mephisztó csak tényeket közölt – Hatalmas Hadisten közelít, hogy lángokkal nyalja fel a vidéket, pusztító öklével a halál sújt le az emberekre. Én mondom, igazat beszélek... (szerző megjegyz.: Figyelik ezt az eredeti retorikai fordulatot?) S csak, pusztán egyetlen pislákoló fény gyúl majd, egy hős, egy messziről jött alak, ki megment minket a pusztulástól. De ha fel nem bukkan, akkor... – eddigre már fenn hangon beszélt, ami láthatóan zavarta a kocsmázó parasztokat, mert két oldalról megragadták szegény Mephisztót és csöppet sem kedves mozdulatokkal kitessékelték a bejáraton. Sajnáltam, mert mint utazó ember szívesen veszem az emberek társaságát, tudva, hogy lassan úgyis elhagyom őket és általában a munkám fel is kelti az érdeklődésüket, de itt szinte senki sem foglalkozott velem és a parasztokkal is csak egy-két témáról lehetett beszélgetni, (a naplemente, a templom és a sárkányok), ami egy idő után roppant unalmassá vált, különösen, hogy szinte szószerint ugyanazokat a válaszokat adták.

Mephisto volt az első különösebben érdekes figura, de vele sem lehetett rendesen elbeszélgetni. Ráadásul a kocsmáros egy odavetett dörmögése azt árulta el komoly bánatomra, hogy egy hosszabb beszélgetés sem lett volna különösebben élvezetes:

-       Mindig ugyanaz... – dörmögte a bajsza alatt egy poharat törölve – Tűz nyaldosás, halál... Semmi mást nem tud mondani... Mondom, hogy furcsa alak!

Különösen ez a furcsa lepett meg, hogy mire értette. Pláne az ő szájából, aki egész este poharakat törölget, holott pont ebből következően, minden használt pohár az asztalon maradt (pincérek nem voltak, a vendégek pedig nem fárasztották magukat a csetres visszavitelével). Nos, mindenesetre a vendégek látszólag egy picit azért nyugtalankodtak a Mephisto kinyilatkozásai miatt és a sarokban ülő titokzatos idegen is megvillantotta a jeges tekintetét. Egy ideig figyeltem őket, majd belekortyoltam a sörömbe és lehunyt szemmel próbáltam kizárni a beszédhangokat, hogy csak a kocsma felett elrepülő rubinsárkány szárnysuhogását halljam. Sajnos a művelet túl jól sikerült, Dorothéenek háromszor kellett későbbi állítása szerint megszólítania, mire észbekaptam.

-       Tücsi, figyelsz? – kérdezte összeráncolva homlokát, ami mindig egy durcás kisgyerekre emlékeztetett és valahogy nevethetnékem támadt, ha mosolygós arcán ilyen komolyság áradt szét. (Pedig nagyon is tudott komoly lenni, ha úgy hozta a kedve). Újabban felvette ezt az idegesítő szokást, hogy már csak nem is csak Tücsöknek becézett, kiemelvén azt az arisztotelészt megszégyenítő logikát, hogy a tücsök is hegedül meg én is, hanem a becenevemet is becézte és így lettem Tücsi. Úgy érzem ez némileg csökkenti a tekintélyemet a komolyabb társaságokban, de hát cáfoljanak rám, ha nem igaz...

-       Tücsi... – mondta immár negyedszerre is és biztosra vettem, hogy ha csak egy icipicit is kevésbé lenne ennyire gyönyörű a hangja amivel kiejti ezeket a méltóságomat meghazudtoló szavakat, asztalra csapva pattannék fel és hagynám ott. De sajnos nem lenne igazi rabszolgatartó, ha nem tudna valamivel fogvatartani a kis csaj. – Megfigyeltem valamit – kezdte mikor pupillám méretéből látta, hogy már rákoncentrálok – A parasztoknak természetellenesen szabályos a megoszlása!

-       Ez természetes – mondtam válvetve – A legtöbb embernél irracionálisan kisebb a szem, mint a gyomor és ez...

-       Nem, te hülye! – felelte jogos megállapításomra – A csoportok. – magyarázta – A parsztok pont százan vannak... Ha összeszedjük pont huszan kártyáznak, nyolcvanan söröznek (és egyszerre nem is csinálják a kettőt!). Ötvenen hisznek és ötvenen nem annak a Mephisztónak – a férfi nevét kiejtve enyhén kinyújtotta a nyelvét – És ami a legdurvább: mind egykorúak nagyjából. Na, enyém a tea vagy enyém a tea?

Tudniillik egy bögre narancsteában fogadtunk, hogy ki fedezi fel a meglepőbb dolgot és hát be kell vallanom mindig meglep ésszerű és matematikilag megdöbbentő felfedezéseivel. Elméje szinte oxigénként keresi az összefüggéseket mindenben és a legmeglepőbb, hogy mindig meg is találja. Leszámítva a lényeget...

Három kisfiú rohant el mellettünk apját keresve a kártya asztalnál. Tekintetemmel követtem őket és elmerengtem, hogy vajon a japán apukának hogyan lehettek teljesen sötétbőrű gyermekei? Biztos a postás...

-       Szegénykék – suttogta Dorothée – Biztos a mamájuk!

-       Nem hiszem – feleltem és még a kérdezősködés előtt mutatóujjamat a szájam elé tettem. Valami nagyon komoly dologról lehet csak szó – gondoltam és igazam is lett.

-       A vetés... – hebegte az egyik kisfiú – A sárkányok... Tűz...

-       Hogyan!? – értetlenkedett az apuka.

-       Egy sötét alak... – makogta a kisfiú – A sárkányokkal... Csinált valamit....

-       Valamit enni adott nekik! – vágott közbe egy másik, hogy pontosítsa társát – Valami zöld színűt...

-       Istenem! – kiáltott fel az egyik félszemű paraszt – Mephisto pont az előbb... Uram bocsá, a tűz... Igaza lett végül az öregnek!

-       Azonnal el kell oltanunk! – kiáltotta valaki, de az eddig hallgató kis fiú megrántotta apja ruháját.

-       Apa...? – suttogta alig hallhatóan. Az apja felé fordult és szinte érezte, hogy még nagyobb szörnyűségnek lesz fültanúja – A sárkányok – suttogta a csöppség – erre tartanak...

Ha a papa eddig sápadt volt, most maga lett a tiszta fehérség. S szinte a ki nem mondott gondolatokra válaszképpen robbanás rázta meg az épületet. A fogadó udvarán egy külön épületben tartották a sörös hordókat... egészen mostanáig. Az égből, mint villám csapott le egy láng lövedék az alkoholos hordókba, melyek vakító villanással váltak semmivé. Pár pillanatig művészi erővel vonzotta a megrettent tekinteteket a lángok felé magasodó gombafelhő, majd fokozatosan, ahogyan a darab végén az éljenző, önfeledt tapsvihar, úgy képződött itt a vérfagyasztó pánik és sikítás. A japán apuka két porontyát felkapva, a harmadikat maga előtt terelve haladt előre a fogadóból kiáramló tömeggel. Mintha özönvíz sodorná az embereket, fejvesztve rohanni kezdtek, ki oltani a tüzet, ki csak minél messzebbre jutni innen. De nem egy parasztot porlasztot szenes csontvázzá a kivédhetetlen égi tűznyaláb. A sárkányok nagyobbak és sokkal ijesztőbbek voltak, mint korább.

Dorothéevel, alkalmazkodva a csordaszellemhez mi is elhagytuk a kocsmát, csupán még egy apró fekete zsákocskát ejtettem a pultra, noha nem pénz volt benne. Kilépve a helyiségből, mielőtt minket is elöntött volna a pánik, látva a halottakat, a nap utolsó, festői sugaraiban három alak tűnt fel egy távoli dombon, három harcos, akik mintha csak ide lettek volna teremtve. Hamar megfeledkeztünk róluk és mi is gyors menekülésbe kezdtünk.

-       Talán megmenteni jönnek minket... Talán ők a fény, amiről Mephisztó beszélt... – mondta az egyik paraszt, elkapva pillantásomat és mintha remény csillant volna szemeiben...

-       Vagy pont ők azok, akik a bajt okozták – vetette fel Dorothée mellettem futva és egyet kellett, hogy értsek.

Egy hirtelen láng nyelv telesen elszigetelt hármunkat a többiektől és gyors irány változtatásra kényszerültünk, befutva egy paraszt viskó kertjébe, átmászva egy kerítésen. Fogalmunk sem volt, hogy hova, merre futunk, csak mielőbb kiakartunk kerül a vaktában lövöldöző sárkányok tüzkeresztjéből. A házikó falának vetve hátunkat megpihentünk. Valami csodafolytán nagyobb biztonságban éreztük magunkat, mint a fel alá rohangáló sikoltozó tömeg, talán az épület kinyúló teteje keltette azt a látszatot, hogy felfogná a tüzet – szerencsére erről nem kellett megbizonyosodnunk.

Gyorsan sötétedett, a káosz nagyobb volt mint várni lehetett volna az apró falutól, ellenben a sárkányok száma kevesebb, mintha a többség máshol pusztított volna. A vízes vödrökkel fel le rohangáló parasztokat néha el-el kapta egy lángcsóva, de láthatóan kitartóan védték a falut. Ugyanakkor a távolból idefénylett az égő szántó föld.

Lassan benyúltam a köpenyembe, elővettem egy sötét zsákot, mely rendkívűl hasonlított a kocsmában hagyottra és óvatosan beejtettem a házikóba.

-       Az meg mi volt? – kérdezte a paraszt.

-       Megnyugodott? – kérdeztem – Mehetünk a főtérre? Meg kell állítanunk ezt az egészet!

-       De hát a főtéren nincs is tűz! – értetlenkedett a paraszt – Segítenünk kell...

-       Épp ez az! – vágtam közbe megőrizve a nyuglmamat – Csak ott van biztonságban az ember...

-       Meg kell védenem a falumat! – kiáltotta a paraszt és indult is volna, ha nem ragadom meg a vállát. Sokkal erősebb volt mint én, könnyedén el is ránthatott volna alapvatően, de mivel egy lángcsóva megsebezte a lábát és csak sántítani tudott, az erőviszonyok kiegyenlítődtek.

-       Gondoljon bele! – kiáltotta Dorothée – A sárkányok a főtéren szoktak lenni, a gyerekek csak ott láthatták azt az alakot, aki megmérgezte őket!

-       És tekintve, hogy csak ott nincs tűz, feltehetőleg még mindig ott vannak. – mondtam – A sárkányok ellen reménytelen a kűzdelem, csak ha ezt a fickót elkapjuk...

-       És nyílván tud valamit, ha őt nem bántják a sárkányok – tette hozzá Dorothée, de legnagyobb meglepetésére a paraszt megrázta a fejét. – Meg kell mentenem a falut! – mondta és elindult

-       Makacs egy alak... – dörmögte Dorothée elnézve a csonka lábfejéből ömlő vércseppeket, majd határozottan hozzám fordult – Menjünk, szerintem...

Bólintottam és előre indultam, de nem hagytam, hogy egy lépésnél jobban lemaradjon. Normálisan előre engedem, nem udvariasságbó, hanem mert szeretem nézni, ahogy lépéseitől csipője hullámzik, de ezúttal fel sem merült. Úgy sejtettem, hogy a főtér körül különösen sok sárkány fog őrködni és különösen veszélyes lesz. Szerencsére tévedtem. A veszély helyett egy döbbenetes látvány tárult a szemem elé. A templom előtt káosz uralkodott a máskor nyugodt főtéren. Villámlásoktól repültek szét a kocka kövek, ahogy egy csapat csontváz és rubin sárkány összecsapott két mágikus harcossal. A csontvázak bár sokan voltak láthatóan kevés haderőt képviseltek, különösen a két fénylő páncélú dicső lovaggal szemben, akik hatalmas kardjaik minden csapásával villámlással rázták meg a teret. De a sárkányok ellen ők is nehezen bírták, igaz a parasztokra oly veszélyes láng támadásokat mesterien gyors vágásokkal védték hatalmas fegyvereikkel. A sárkányok egy másik csoportja őrült táncot folytatott a legmagasabb templomtorony fölött, melyen – a vér is megfagyott az ereimben – talán maga a sátán állt és röhögött. Felemelt, izmos karjában félelmetes tűzgömb fénylett, s mintha azzal bűvölte volna az ijesztő vörös szörnyeket.

A lélegzetem is elállt. Nyilvánvaló volt, hogy Mephisztonak igaza volt, de hát ez talán nem is meglepő, végig benne volt az egészben: mintha az egész falut és főteret erre, csak is erre a pillanatra találták volna ki. A villámoktól perzselt levegő, a tér, mely félisteni erők összecsapására szolgált és a templom, a fenségesen hatalmas gót templom, mely mint korona magasodott az egész esemény felé, legmagasabb tornyán magával a gonosszal. Ehhez az összecsapáshoz képest a falu történései, méretéhez híven valóban jelentéktelen volt. Talán érte folyt a kűzdelem, tán mélyen ez volt a kűzdelem tartalma, de valólyában mélyen mégsem, a kűzdelem tartalma maga a kűzdelem volt, önmagáért folyt, a látványért, a stílusért. És talán a gonosz ebben a fantasztikus, művészi pusztításban és értelmetlen vérrontásban ki is teljesedik, a maga teljes hatalmasságában – a sátáni alak felemelte a végzetes tűzgömböt megvadítva a csontvázakat és a sárkányokat, hogy véres lávatengerként elnyeljék a két, hozzájuk mérten porszemnyi harcost és az egész falut, szinte érezni lehetett a halál hatalmas sikolyát és sápadt fehérré vált a félelemtől a tér, amikor messze fenn, a sátáni alak mögött, a fenséges Hold előtt, az egyetlen apró fényfolt előtt mely még nyugodtan égett a káoszban feltűnt egy hosszú hajú férfias árny, kezében hatalmas kardmarkolattal, mely mintha a Holdtól kérte volna kölcsön az egyik sugarát, hogy pengéje lehessen, s mint a remény utolsó lángja lesújtott a sátáni alakra. A két összecsapó erő félelmetes energiákat szabadított fel, még a téren harcoló felek is megdermedtek, s döbbent tekintettel figyelték a zuhanó, de még zuhanásközben is viaskodó feleket, ahogy tömegükkel átzuhannak egy tetőn nyíló gigászi gótikus ablakon. Hatalmas villanás tört ki a templomból, mintha menny és föld cspott volna össze, de hogy pontosan mi történt azt sajnos nem tudom. Két ámulattól magához tért csontváz ugrott felém és már éreztem a torkomon rozsdásan vágó pengéjüket, amikor Dorothée mellettem elordította magát:

-       Tücsííííí! – és kézfején váratlanul megjelenő tejfehér penge előretört a vállam felett. Az egyik csontváz, azt gondolva, hogy ijedelemtől ledermedt kezeimen kívül más veszély nem fenyegeti magabiztosan lelte végzetét. Társa óvatosabb volt hátra vetette magát, hogy felmérje az ellenfelet, akit eddig eltakartam. De szinte földet sem ért, Dorothée már mögötte volt és egyetlen ívelt csapással elválasztott koponyáját csigolyáitól. Sajnos attrakciójára egy rubinsárkány is felfigyelt, ki fejével jelezve társainak, kis csoportban elindult jegyesem felé. Nedves kőt éreztem végig csusszanni a torkomon, ahogy a pikkelyes testek a levegőbe emelkedtek és lassan kőrözni kezdtek a lány körül. Dorothée szemében elszántság villant és szinte a mosolyt is láttam az ajka körül. Ha a lelkierőt fegyverré lehetett volna alakítani, a sárkányoknak esélye sem lett volna nyers brutalitásukkal. De itt nem számított a nyers akarat, csak a nyers, brutális vérengzés. Nem tudtam mi lesz.

Dorothée felemelte tejfehér pengéjét, s megcsillant rajta a holdfény. Ám ebben a pillanatban a sárkányok tüzespofáját más vonta magára. A templom ajataja kiszakadt és a hosszúhajú férfi ájultan repült ki rajta, porfelhőt kavarva a kemény talajon, ahol földet ért. A sok szem egyszerre tért át az ájult harcosról ismét a templom ajtóra, ahol a rogyadozó, több sebből vérző sátán alak jelent meg. Látszott, hogy kimerítette a hosszúhajúval vívott párharc, de mindez nem számított, megvadította a győzelem. Kezében egy lángoló kard, nagyobb mint amit valaha is láttam szomjazott a vérre.

Egy ugrással az ájult hősnél termett, egyik kezében magasra emelte a hőst, másikkal a kardot szorította a torkához. Az ördögi izmok megfeszültek és még egy utolsó mondatot suttogott az eszméletlen fülekbe. A kard lesújtott és vér fröccsent. A pillanat felkavaró volt, szinte sajátunknak éreztük a hirtelen halált. A sárkányok lenyelték tüzüket és lassan leereszkedtek a feltépázott földre. Csodálkozva tekintettek körbe: szabadok voltak immár.

A kard lesújtott, de sosem ért célt. A vér fröccsent, de nem a hős vére. Az utolsó pillanatban, talán az elsuttogott mondat hatására, a hosszúhajú alak megsuhintotta holdfény pengéjét. Hihetetlen volt, a sátán nem hitte el saját halálát. A csontvázok porként omlottak össze a felkelő nap első sugaraiban. Ki hitte volna, hogy ennyi idő eltelt?

A korábbi hangzavarhoz képest, mely akkor oly természetes volt hogy fel sem tűnt, most szinte fájó volt a csönd. A három hős izzadtan vigyorgot egymásra. Mindannyian megijedtek egy pillanatra. A hosszúhajú férfi komoly vigyorral tette kezeit társai vállára és ez valahogy kifejezőbb volt minden gesztusnál. Régi harcostársak voltak már. Túl régiek...

A parasztok lassan özönlöttek a főtérre, meghatott csendben, s csak mikor mind összegyűltek szakadt fel torkukból a meghatott éljenzés, egyszerre, egyazon pillanatban. A sárkányok is magasra emelték fejüket, s az égbe lőtték immár szabad tüzüket. A hősök kezet fogtak némelyikükkel és bemutatkoztak: a tüskés hajút Jaon’ochoknak hívták, a másik mágikus harcost Vérvégnek. A hosszúhajú főhős, aki egyben a legnépszerűbb is lett egyszerűen Lordnak hívta magát.

Számomra Vérvég volt a legérdekesebb. Ő csak röviden élvezte a parasztok ünneplését, figyelmét hamar lefoglalta egy idősebb rubin sárkány, annak kezdte el simogatni nagy szemű pofáját. Valami végtelen hiányérzet csillogott mindkettőjük szemében, bár talán a sárkányé csak a férfi szemét tükrözte vissza. Szívesen elbszélgettem volna vele, de csak kettesben, így túl sok volt a zavaró tényező.

A hősök lassan indultak, a parasztok meg náluk is gyorsabban igyekeztek vissza a falujukba. Rajtunk kívül csak pár paraszt maradt, akik Mephisto holttestét hozták a város megmentői elé, s pont azok a parasztok voltak, akik leghangosabban tiltakoztak a nyelvszemes jóslatai ellen és akik kidobták a kocsmából. A próféta az elsők között hullott el, de ha életebében hitét nem is, most testét dicsőség övezte. A parasztok meghatottan cipelték testét a parasztok csoportjának a végén. Végül csak mi ketten, Dorotheével és a három, távozni készülő hős maradt.

-       Nos, vigyázzatok ti is magatokra. – mondta még barátságosan Lord és egy könnyed intés után hátat fordított.

-       Várjatok! – kiáltotta Dorothée, mire mind hárman megfordultak – Miféle emberek azok, akik egy ekkora győzelem után csak úgy távoznak?

Ahogy sejtettem, jegyesem szavaira egyedül Vérvég szemében csillant meg valami.

-       Bocsi, tényleg mennünk kell – mondta Jaon’ochok – Gondolom vágjátok, hogy sok felé kell kűzdenünk.

-       Kérlek maradjatok! Nagyon szeretnénk beszélni veletek... – mondta Dorothée, de Lord megrázta a fejét:

-       Nem maradhatunk – és mint egy indoklásként szavaira, egy távoli dombon ijesztő robbanás csattant.

-       Siessünk! Valami baj lehet... – mondta Jaon’ochok, elnyomva Vérvég alighalható tiltakozását. Én azonban mosolyogva vágtam közbe.

-       Csak egy szóra! Emlékeztek mit mondott az a Mephiszto úr, sajnálatos halála előtt? – kérdeztem de nem vártam meg a választ – Lángözönbe borul a falu.

Azzal hüvelykujjaim összeérintésével beindítottam a mágiát, mely kapcsolatban állt a város több helyén, fekete zsákocskákban elhelyezett robbanóanyaggal. A falu egy pillanat alatt felrobbant körülöttünk, kiírtva az összes parasztot se perc alatt.

A falu korábbi megmentői hülledezve néztek. Megeresztettem egy félmosolyt.

-       Most már talán ránk értek, hm?

Ahogy az gyakran lenni szokott a legbarátságosabb emberből lesz a legellenségesebb, Vérvég csapáshoz lendítve hatalmas kardját ugrott felénk, mielőtt két társa lefogta. Ugyanakkor Lord tekintetétől nem sok jót várhattunk.

-       El fogtok pusztulni ezért – mondta és a lángok fénye sem tudta bearanyozni a baljóslatú árnyakat az arcán – de előtte mond meg miért tetted.

Elmosolyodtam ismét, bárhogy is próbáltam megállni, de gondolataimat Dorothée öntötte szavakba:

-       Előbb had kérdezzünk valamit, hogy...

-       Miért tettétek!? – kérdezte Lord és bár alig emelte fel a hangját mégis beleborzongtunk. Szeméből a halál nézett vissza ránk.

-       Nem egyértelmű? – kérdeztem mosolyogva – Azért érkeztünk, hogy eltüntessük ezt a világot.

-       Szerintem ez nem túl bonyolult helyzet – mondta Jaon’ochok és elengedte Vérvég megfeszülő karját.

-       Tegyétek fel a kérdést, de csak egyet és utánna megkérdezhetitek róla a szegény falusiakat is, ne féljetek! – mormogta Vérvég, de azért mintha egy picit lehiggadt volna.

-       Nos – kezdte Dorothée – csupán annyi, hogy nem érzi eggyikőtök sem elnyomva magát? – persze, hogy rossz kérdést tette fel a fruska...

-       Mindig a legkisebb harmadát kapom a szárított grizli húsnak – mondta Jaon’ochok és lassan felemelte a kardját, mely lassan elkezdett izzani a villámoktól – De ennek – tette hozzá – vajmi kevés köze van ahhoz, ami most következik.

-       Nem, félre értitek – emelte fel kezét a Dorothée menetegetőzően és a pusztító lángokban valahogy szokatlanul szép volt – Csak annyi, hogy a főellenséget mindig Lord intézi el nem?

-       Ez már jobb kérdés... – dörmögtem.

-       Ő a legjobb harcos, ez természetes... – mondta Vérvég – Ha velünk végeztek is, vele biztosan nem...

-       ÁLLJ! – kiáltottam és egészen közel léptem Jaon’ochokhoz – Ezt figyeljétek – mondtam és mutatóujjamal villámgyorsan a szeme felé döftem és csak az utolsó pillanatban állítottam meg – Sejtettem, te szemüveges vagy! – kiáltottam boldogan – Szinte nem is pislogtál, mintha arra számítottál volna, hogy egy üveglap megállítja az ujjamat.

-       Mi a franc az a szemüveg!? – kérdezte idegesen Jaon’ochok és ellökött magától. Nagyot huppantam a földön.

-       Várjatok, én emlékszem... – jegyezte meg bizonytalanul Vérvég.

-       Marha! – vágott közbe Jaon’ochok – Ez csak egy magas szintű bűbáj! Más emberek emlékeit oltja belénk!

-       Kik vagytok? – kérdezte Lord jeges nyugalommal. Egy pillanatnyi csend következett.

-       Mi egy nagyon távoli helyről jöttünk – magyaráztam, lassan felállva – Távolabb van, mint azok a hegyek, sőt távolabb mint a csillagok és távolabb, mint két méter... Normálisan fotózgatunk, festegetünk, de ezúttal azért jöttünk, hogy ennek a világnak legyőzzük az Istenét.

Lord hosszú haját meglengedte a tüzes szellő, árnyékolt tekintete és alakja mégis a szikla szilárdságát jutatta eszembe. Némán bámult, de ez a némaság mindennél kifejezőbb volt.

-       Szerintünk, Lord csapdában tart titeket ebben a művilágban – mondta Dorothée szomorúan mosolyogva – Elhitetve veletek, hogy a korábbi életetek csak álom volt és ez a valóság. Valójában, az ő tudatának egy különleges kiterjesztésében vagyunk, testestűl – lelkestűl.

-       Ez... lehetetlen... – nyögte Vérvég és egy pillanatig egyáltalán nem tűnt nagy harcosnak.

-       Szép... – mondta Jaon’ochok – Nagyon meggyőzően felépítettétek ezt a mesét. Talán tényleg vannak ilyen furcsa emlékeink, álmaink, amikre ti hivatkoztok, de ennek sok más oka is lehet. Egy dologról megfeledkeztetek azonban... Ha valóban álmodunk, miért nem ébresztetek egyszerűen fel?

-       Hát ez az... – mondta Dorothée – Mint mondtam testestül-lelkestül ennek a világnak a rabjai vagytok... Ezt a világot csak belülről lehet megtörni a saját szabályait felhasználva... Le kell győznünk Lordot és akkor megtörjük...

-       Soha! – kiáltotta Vérvég – Bármit is tesztek én a végsőkig kitartok a mi triónk mellett, legyen az valós vagy nem valós... Mert Lord az, aki megmentett engem annak idején a Kráken karmaiból...

-       Te jó isten, még kráken is van? – jegyeztem meg kissé túl hangosan. A rubin sárkányok a magasba emelkedtek.

Dorothée ujjatlan kesztyűjéből hirtelen kicsusszant a tejfehér penge és a lány szeme vér vörösen felizzott. Jaon’ochok láthatóan megérezte a belőle kiáradó erőt és megremegett, míg nem Lord a vállára tette a kezét.

-       Bízol bennük? – kérdezte szomorúan a hosszú hajú férfi, mire Jaon’ochok elmosolyodott.

-       Természetesen – mondta nevetve – Kifejezetten hiszem, hogy amekkora a pofájuk annyira sok vért is fognak felköpni. Hát akkor... Égi kristály, egyesülj! – azzal felemelte kardját, mely felizzott a villámoktól.