“Narancslekvár.”

Ez a kifejezés a nap során már sokadszorra vendégeskedett elméjében, most azonban tovább bővült.

“Narancslekvár, amibe egy bolynyi hangya fulladt bele.”

Dorothée undorodva nyújtotta ki a nyelvét ahogy eszébe jutott nagyanyja spájza, amiben valóban vendégeskedtek eféle finomságok, majd roppant elégedetlenül ellazította a lábujjait.

Közel hetven emeletnyit zuhant.

Ez persze érthető módon roppant szédítő érzés volt. Különösen, ha hozzávesszük, hogy a zuhanási irányára az a bizonyos hetven emelet pont merőleges volt. És pláne, ha azok az emeletek nem is igazi emeletek voltak…

Nyilvánvalóan nem narancslekvár – szögezte le magában Dorothée némi töprengés után, miközben egyre csak a látszólag végtelen mélységbe meredő lábait bámulta unottan – és a hangyákhoz sincs az egésznek semmi köze. Ez biztos! – állapította meg - Milyen butaság ilyen hasonlatokra vetemedni! – gondolta magát szídva – Habár – tette hozzá gyorsan, védve magát képzelt bírája ellen - minden élőlény ezt csinálja szinte egyfolytában! Hasonlatokat és rendszereket állít és mindent belegyömöszöl. Mint egy zsákba. Fogalmakat. Mint például, - gondolta tovább - amikor csak színfoltokat lát, de azokat osztályozza: ezek a barna pacák innentől idáig ‘padló’, azok onnantól odáig ‘szék’. – miközben itt tartott a mélázásban, tudata hátsófele profi módon kezdte csökkenteni a zuhanási sebességét –  Elválasztjuk a dolgokat megszokásból, rendszerezzük őket, valamiféle hasonlatosság alapján… Mint például a vízet és a földet. A teremtés sem véletlenül kezdődik egy szóval… Hehe, “és az Úr mondá légyen…” – hirtelen mosolyogva rázta meg a fejét. Ezek az elszállt gondolatok nem az ő gondolataira voltak jellemzőek.

Lenézett az alatta álló Mr. Kripkére, életeszerelmére, jegyesére, aki egy út függőleges út peremén várta, melyen vadul száguldottak el az autók oldalukat mutatva, hogy aztán követve az út csavarodását immár fejjel lefelé folytassák haladásukat tovább, sőt egy kicsit még tovább kanyarodva, hogy így érhessék el pont megfelelő szögben egy hatalmas felhőkarcoló mélygarázsának bejáratát.

A hatalmas narancssárgaságban a tér minden irányába meredtek az épületek és közöttük spirálként csavarodtak az utak, rajta autók s emberek. Habár ezek nem is voltak valósak utak, autók és emberek, csak inkább körvonalai és elnagyolt vázlatai a megszokottaknak, mintha egy óriási fekete tűfilcel rajzoltak volna egy narancssárga lapra, csak éppen térben. Dorothée kimondhatatlanul idegtépőnek találta Saloist, a hatalmas Megabirodalom fővárosát, s az egyetlen vígasza csupán az volt, hogy Mr. Kripke körvonal arcáról eltűnt az a fertelmes borosta kavalkád és így egész jó pasi lett. Egy vonalnyi vigyora persze árulkodó volt: ő kimondottan élvezte a helyet, talán mert ez a narancssárgaság arra a narancsteára elékeztette amit fogadásból nyert egy Lord nevű fantázmagor elleni kűzdelemben Dorothéetől. A lány megfeszítette a lábát és karba font kézzel ért “oldalt” a férfi mellett.

- Szédülök… - jelentette ki és igyekezett kimondottan sértődött arcot vágni, hogy Mr. Kripke véletlenül se higgye, hogy ezért a szédülésért nem ő, egyszemélyben a felelős.

Pedig a közlekedésbe egész gyorsan belejöttem. – gondolta Dorothée magában és visszanézett az imént elhagyott magsságba. Az ember mindig a megfeszített oldalával átellenes irányba kezdett zuhanni ebben a talajtalan térben. Így ha például felemelte a kezeit és megfeszítette őket, s még a karjai között a szájban a fogait is összecsikorgatta, akkor szélsebesen zuhanni kezdett lefelé. Ellenben a ha lábait feszítette be akkor “felfelé” zuhant. A teljes ernyedtség lebegést, a teljes megfeszítettség, ami egyébként hosszú távon roppant megeröltető volt Dorothée szerint, stabil egyhelyben állást eredményezett. Azt Dorothée elképzelni sem tudta, hogy az épületek és az utak, mitől állnak olyan stabilan egy helyben, de legalább ha nem is erősen, mágnesként vonzották az embert és így rajtuk állva az ember kicsit elengedhette magát.

- Jaj, baba… - mondta Mr. Kripke és a lány fejére tette átlátszó kezét – A helytől?

Nem, hanem attól, aki idehozott – morogta magában a lány, holott a szédülése valóban innen, a helytől származott. Elvileg ebben a világban egyik irányba sem hatott légnyomás, ezért még sok forgolódás után sem szállhatott volna az ember fejébe a vér, mégis ez a szokatlan mozgás valahogy rosszul hatott a szervezetre. (Igaz, bár légnyomás hiján sok világban légmozgás sem jöhetne létre, itt furcsamód, mégis voltak szellők vagy ahogy itt hívták őket “hullámok”, melyek ide-oda sodorták az ernyedt testeket a térben)

- Sajnálom, hogy idejöttünk… - mondta a férfi - De végül is egy uralkodónő hívott meg minket! – csillant fel a szeme.

- Ez nem igazi uralkodó! Ez egy… kurva! – fakadt ki Dorothée.

- Az se rossz… - vigyorodott el Mr. Kripke.

- Hülye! – korholta le Dorothée - Még csak fizetni sem fog tudni a képért, az arisztokratái tartják el! Ráadásul, - nézett át tenyerén a lány - én félek!

- Ugyanmár! – vetette ellen Mr. Kripke, miközben oldalára fordult és elindult a fekete-narancs kocsik mellett az úton – Se perc és lefotózzuk és itt se vagyunk! Gondolj bele, mire mennének két csóró fényképésszel? Csak nem rabolna el! Meg aztán hamár vettünk egy halom üveggömböt…

- Te vettél egy halom üveggömböt! – zsörtölődött Dorothée, de azért elindult a jegyese után, megspórolva az olyan beszélgetéseket, mint “Szeretnéd, hogy visszaforduljunk? – Nem, most, ha már idáig eljöttünk, nem – Biztos? – Biztos… - Jó, hát akkor menjünk – Háttal nem kezdünk mondatot”. Mindamellett, tényleg csak undorodva tudott gondolni egy olyan nőre, aki a férje halála után azonnal az arisztokratáknak ajándékozta a testét. Hát semmi hűség nincs manapság az emberben? Piha! Pedig ha ő meg tud maradni Mr. Kripke mellett, akkor bárki meg tud maradni bárhol… Leszámítva persze ezt a helyet!

+

Az emberek szívesen pletykálnak a hírességek, pláne uralkodók szaftos szerelmi kalandjairól… – gondolta a gyönyörű nő, miközben végig sietett az árnyas, szoborcsodákkal díszített folyosón – Leszámítva, ha mint az én esetemben, az ember maga az Uralkodónő!

A királyi magán folyosón gyorsan ledobta azt csilingelő melltartót, amit a kis Willhelm kedvéért öltött magára, majd szaladt tovább -  más nem is volt rajta, az eldobott ruhadarabot pedig a szolgálók úgyis összeszedik majd, nincs ilyesmire ideje. Átrohant a kétajtós öltözőn, szinte meg sem állt, futtában nyitotta ki a pöttöm kalitkát, melyből millió számra rebbentek ki a kis csillámló szirmok, beborítva kecses, meztelen testét, pár pillanat alatt tündöklő, mozgó estélyit varázsolva rá és visszafogott jázmin illattal leplezte bőre izzadtságát. Az Uralkodónő szerette ezt a ruhát, a szirmok mozgása, illata és árnyalata az ő kedve szerint változott, emlékeztetve őt hazájára, egy messzi világra, ahol még az érzések jelentették léte egyetlen burkát. Ott ahol az első gondolat Tőle, az idegentől származott, Tőle, akibe oly tűzzel szeretett bele, s Tőle ki királynőjévé tette. Sokan erre az időre, amikor még hangulatok tiszta tengerében élehetett, arra a másik világra vezette vissza mostani kicsapongó szellemét, pedig ez teljesen téves következtetés volt. Az, hogy az Uralkodónő az ifjú arisztokraták közös és egyéni szexuális játékszere lett, teljesen stabil és hideg gondolatok sugallata volt.

Az öltözőjéből átosont még két hűvös termen, úgy ismerte, hogy szinte észre sem vette őket és egyenesen a trónja mögött lyukadt ki, ahol már letérdelve várta őt a két fényképész. A királynő helyet foglalt a trónon, mely mentesítette vendégeit minden további üdvözlés és udvariaskodás elöl és hajlongások közepette leülhettek a terem közepén kihelyezett zsámolyokra. Szerencsére, láthatóan jól felkészítették őket az itteni etikettből, mégha ez tilos is volt az udvari törvény szerint. Minden illem és szabály fővesztés terhe mellett isteni sugallatra kellett volna, hogy eljusson a vendégekhez, még az olyan másvilágokból érkezettekhez is, mint ezek a fényképészek, ezért az etikett nem betartása egyértelműen csakis szándékos gesztus lehetett, direkt sértés az udvar ellen. Az Uralkodónő ezért kiadott egy nem hivatalos utasítást a kapuőröknek, hogy tájékoztassák a fényképészeket az itteni etikettről, nehogy már szolgálatuk előtt bajuk essék, az “isteni sugallat” túlságos halksága miatt.

Az egyik vendég határozottan átlagos volt az Uralkodónő szerint, ahogy futtában végigmérte őket, miközben helyet foglaltak az aranyozott sámlikon, furcsa borostás férfi egy nagy állvánnyal és hátizsákkal, pont mint ahogy elképzelte a messzi világok fényképészét. Társa azonban határozottan meglepte az Uralkodónőt.

- Ön Hölgy? – kérdezte csodálkozva.

- Igen, felségesség. – felelte Dorothée, és az etikett szerint válaszadás közben lesütötte a szemeit.

- Akkor csak magbiztosan. – felelte az Uralkodónő és elmosolyodott – A helyi ifjú Lordok sokmindent megengednek maguknak a szemérmetlen megjegyzések és gesztusok terén, de tudnivaló, az ilyesmivel csak a férfiasság terén tett gyatra szereplésüket leplezik.

- Valóigaz! – mondta felkuncogva Dorothée és gonosz oldalpillantást vetett Mr. Kripkére.

- Hé! – kapta oda a fejét a férfi sértődötten.

- Hjaj, pedig egész jó képűnek látszik, leszámítva a szakállat… - mondta az Uralkodónő, miközben egy mosolygós sóhajtás keretében alaposabban is végig mérte Mr. Kripkét.

- Hát sajna én is látszat után ítéltem, felségesség… - felelte Dorothée, mire az Uralkodónő elnevette magát.

- Nos, a külső látszat, akárcsak a pletykák, gyakran félre vezetőek és mást sugallhat egy emberről, mint ami valójában. – mondta kedélyesen, de azért komolyan pillantva vendégeinek -  Szerencsére azonban, mint azt kitapasztaltuk, az igazság mindig utat tör magának. Hogy tetszett Salois városa?

- Roppant lenyűgöző, felségesség – mondta Mr. Kripke és lehunyta szemeit a szabályszerint – Ritkán van, hogy nem én megyek be egy házba, hanem az jön körém…

Igen, igen, ez jó megfogalmazás – gondolta az Uralkodónő és visszaemlékezett amikor először ért egy felhőkarcoló ajtajához. Az ajtó kinyílt s ő meg is indult felé, de ahelyett, hogy ő haladt volna be, halálos rémületére, fekete füstfelhő tört ki az ajtón, körbe véve őt, eltakarva a narancssárgaságot. S mikor már azt hitte megfullad, a fekete füst falakká, padlókká, és mennyezetté szilárdultak meg, immár elhagyva a világ körvonalasságát egy gyönyörű teremben és akkor végre megpillanthatta Őt, teljes életszerűségében, úgy ahogy se Salois utcái, se a saját világában nem láthatta…

- Csupán az utazás volt csöppet szokatlan – jegyezte meg Dorothée, immár csak egy pillanatra lekapva a szemét, de rögtön vissza is emelte a trónon ülő csodaszép asszonyra.

- Sajnáljuk a kellemetlenségeket – mondta az Uralkodónő – Különösen ennyi csomaggal… Már roppant kiváncsiak vagyunk a fényképezőalkalmatosságra!

- Ó, ez nem a fényképezéshez kell! – mondta Dorothée és ezúttal egy alig látható, de mérges szemvillanást küldött jegyese felé – Ez csak a társamnak a…

- Egy kisérlethez kellett, engedelmével felségesség – vágott közbe Mr. Kripke – Amit itt ebben a világban végeztünk el. Amolyan ontológiai dolog…

- Ontológiai? – kérdezte az Uralkodónő és váratlan élénkséggel felcsillant a szeme.

- Létezés elméleti… - magyarázta Mr. Kripke és kicsit zavarba jött a hirtelen izgalom láttán.

- Igen, igen, ismerjük a szó jelentését… - felete az Uralkodónő. Ó, ha ezek tudnák vagy akárcsak sejtenék, hogy mit ébresztettek fel benne ebben a pillanatban! – Rendkívül érdekel minket a kisérlet, számoljon be róla.

- Felség, ez csupán könnyed, amatőr megfigyelés és… - kezdte Dorothée, de a vele szemben ülő nő szeméből nem tudta eltüntetni az izgatottságot. Nincs mit tenni…

- Nem probléma, hallani akarom! – parancsolta ellenmondást nem tűrő hangon az Uralkodnő és Mr. Kripkére tekintett. Az először félénken ránézett Dorotheére, majd nagy sóhajtással bele kezdett, szabadjára engedve lelkesedését.

- Nos, ugyebár felségesség azt mondta korábban, hogy az igazság mindig utat tör magának? – kezdte Mr. Kripke és kissé megszeppenve látta, ahogy az Uralkodónő erre rábólint, de azért töretlenül folytatta – Nos, jelenleg a legtöbb ismert világban, ahol ezzel foglalkoznak ez az általános nézet, már ami a világok közti utazást érinti.

- Egy általános jog rendszer? – kérdezte az Uralkodónő és szinte már felemelkedett a székéből.

- Nos, nem egészen ilyesmire értettem felség… - mondta Mr. Kripke. Az Uralkodónő csalódottan engedte vissza magát a trónba, de azért kezével intett a férfinek, hogy folytassa – Amolyan fizikai megfigyelés és jelenségek dolgában. Anyag megmaradás, pontosabban ez az újabb anyag arány megmaradás, összetartozás, és egyébb elméleteket értek ez alatt. Ilyen elszállt dolgok…

- Nem probléma, csak folytassa…

- Nos, ami engem érdekel az, az állítás, hogy egy élőlény teste összefügg-e a szellemével, ami azt jelentené, hogy végsősoron, minden élőlényben van valami olyan anyagi részlet, ami őt jelenti, az alakja vagy az agya például, amit leggyakrabban felhoznak, ami ha megváltozna, akkor már az a szellemére is kihatna. Egyszerűen minden világban meg kell, hogy maradjanak ezek a tulajdonságok, mert egyébként értelmetlen lenne arról beszélnünk, hogy az a lény átlépett ebbe a világba, mert ugye az már egy más lény lenne… Tehát, végső soron van-e valami, amire mondhatjuk, hogy azok mi vagyunk és ha igen van e-ennek bármi anyagi kivetülése is. Természetesen, egyáltalán nem tartok ott, hogy az én kisérleteimmel ezeket bizonyítani tudjam, csupán egy-két korábbi, mások által kitalált kisérletet ellenőriztem, illetve egy sajátot teszteltem.

Az Uralkodónő láthatóan figyelemmel kisérte végig Mr. Kripke mondandóját, de immár nyoma sem volt korábbi lelkesedésének. Láthatóan valami másra számított.

- A kisérletek többnyire olyanok, mint hogy ebben a világban (mármint kívül), egy ugyanolyan, de más színű test mutat a különbséget a nagy narancssárgaságban és kihozva őket megmaradnak e narancssárgának vagy visszakapják eredeti színüket, illetve mi történik egy üveggömbbel vagy más üveglappal, (mert hát üveg nem igazán létezik itt, még a felhőkarcolók és autók is csak falakból állnak szinte), amiknek ugyebár nincs körvonaluk, tehát elméletileg a teljes testnek el kéne tűnnie és ez a korábbi világba visszaérve sem jelenhetne meg, hiszen nem viszünk vissza “semmit”.

- A színes kísérlettel néhai férjem is foglalkozott még gyermekkorában – bólintott az Uralkodónő – De ez az üveges kísérlet roppant szellemesnek látszik. Talán férjemnek is eszébe jut, ha elméjét nem fordítja nagyobb és hozzá méltóan nemesebb célok felé és nem indul végtelen vándorlásokba a világok között. És persze akkor minket sem talált volna meg a Rolandok egyik világában.

- Ó, hiszen azok a világok gyönyörűek! – szaladt ki Dorothée száján és teljesen elfelejtette lesütni a szemét. Az Uralkodónő egy mosollyal nyugtázta a mulasztást, majd így felelt:

- Valóban gyönyörűek, különösen, ha az ember ott nő fel a tiszta érzelmek tengerében. Talán el sem hagyom, ha Ő nem jön értünk és országa királynőjévé nem tesz minket. Ami persze nem volt egyszerű… Még beszélni se igen tudtunk az érzelmek világához szoktunk, a tiszta kommunikáciához.

- És felség… - kérdezte Dorothée – Sosem volt honvágya?

Mr. Kripke megütközve nézett jegyesére az ostobának tűnő, személyeskedő kérdés miatt, de legnagyobb meglepetésére az Uralkodónő nemhogy megütközött volna a furcsa tolakodáson, hanem egyik pillanatról a másikra bizalmasabb lett. Még azt a Mr. Kripkét roppant nyugtalanító szokását is elhagyta, hogy királyi többesben beszél magáról.

- Nos, igen… Nyilvánvalóan egy kapcsolat sem tökéletes. Emlékszem sehogy sem tudtam beilleszkedni a családjába, de igazából nem is ez zavart. – mesélte az Uralkodónő - Amint megérkeztünk minden kivánságomat és óhajomat leste. Ha érezték volna… Tudják, nem szeretett költekezni vagy felvágni az uralkodói vagyonnal, de nekem mindent megvett, emlékszem még egy nagyon drága, ronda nyakláncot is, ami nem is tetszett csak hosszabban időzött rajta a szemem, pont azért, mert hogy ilyen csúnya láncot még sose láttam. – az Uralkodónő itt egy pillanatra a nyakához érintette a kezét, majd egy szomorkás mosollyal vette tudomásul, hogy az említett ékszer már rég nem lehet a neki szánt helyen - Persze túlzásba vitte, nem csak az ajándékokat, mert nem csak azokkal szeretett, de a bókokat, a simogatásokat és a szórakoztatásomat is, színházat hívott, meg mutatványosokat, távoli csodaszép világokat mutatott, úgy, hogy drága pénzen elvitt oda, akár az ország ügyeinek rovására is. Képessége és szeretete látszólag határtalan volt, még azt az ősi szokást is megszüntette a kedvemért, hogy az Uralkodó válhat, ha egészsége, kedve vagy az ország úgy kívánja, törvénnyel kötötte hozzám örökre az életét. De valami mélyen mégis zavart. Minden kedvessége és jóságos igyekezete ellenére, mindig találtam benne hibát, ilyen kis apró hülyeségeket, pöttöm botlásokat, melyeket szívemben csak nem tudtam megbocsájtani és bár igyekeztem nem szóvá tenni őket, néha mégis kiszaladt a számon, majd idővel egyre többször. És bár ő kedvességét és odaadását rendületlenül folytatta, láttam, nem is tudom hogyan, talán a mosolyában, talán nem is ott, esetleg a szemében a mély, végtelen bánatot, mint mikor egy hűséges ebet megvernek, pedig semmit se tett, hogy ezek a megjegyzések őt is megviselik.

Így kapcsolatunk másfeledik évében, házasságunk előtt három héttel ilyedten kezdtem önmagam és lelkem vizsgálatába, egyértelműnek látszott, hogy a sok kis, buta nézeteltérés mögött valami mélyebb lakozik, titkos düh vagy félelem.

Először a honvágyra fogtam, különösebb gondolkozás nélkül ez tűnt a legvalószínűbbnek, holott visszanézve, érezhettem volna, hogy bár logikus lenne, mégsem ez volt a baj. Dűhösen szídtam őt magamban, hogy elhozott a világomból és az övében kell élnünk, s mindtöbbet akartam magamban lenni, hogy ne lássam őt, kit jogtalanul annyira gonosznak éreztem akkor.

De talán pont a hosszú, felesleges dühöngéstől váratlanul megvilágosodtam egy éjszaka, miközben az ágyamban feküdtem lenge hálóingemben. Emlékszem, a borzadály tüzes kígyóként mászott végig a testemen, s meg se fogalmazódott. Perzselő dühtől égve előbb a hajamba téptem, majd fittyet hányva a házasodási illemre, átvágva az ijedt őrökön, kik szemérmesen nem mertek majdnem csupasz, zsenge testemre tekinteni, átrontottam a szobájába és letéptem a ruhámat és átkozódni kezd…

Az Uralkodónő bár nagy hévvel beszélt itt hirtelen megakadt és eszébe ötlött mit tár fel ennek a két vadidegennek. Hát hiába vezettem a naplómat, hogy oda senki, csak képzeletbeli olvasóm követhessen? Hát nem fojtottam el mindent azzal, hogy ott kiöntöttem a szívem? Megrázta könnyedén fejét, sóhajtott egy picit, majd folytatta. Már úgyis mindegy.

- Nagyon szép lány voltunk, akkoriban. – kezdte ismét többeszámban, de története hevében rögtön meg is feledkezett róla. Szerencsére az őrök már rég elhagyták a termet, hallgatózni pedig nem mertek. Ez a két idegen meg úgyis… De meg kell próbálni! – Azt hiszem még most is elmondhatom, hogy soha nem láttam magamnál szebb nőt, mint amilyen most vagyok, de akkoriban talán a valaha volt legszebb szűz lány voltam, akit tiszta érzelmei alakítottak és a gyermeki ártatlanság faragta az arcát, hogy aztán őszinte szerelme mellett érett nővé válljon. De pont szülőhelyem emléke izott fel bennem, ahol legkisebb bánatom hegyeket mozdított és virágzó boldogságom napot szüllt az égre. Nem tudtam, nem bírtam volna elviselni, hogy most mások érzelmei lovagolják az én testemet. Dűhösen téptem le az amúgy is keveset fedő ruhám előtte, végig vonva kezemet a testemen figyelve szemét, majd sikítva, hogy ez kell neked, ez!? És dűhös zokogásban tört fel egész addigi elnyomott rettegésem a nászéjszakától, amikor kiszolgáltatva fogok rúgkapálni alatta, akire egész idáig támaszkodtam, mert kislányos fantáziámmal valahogy így képzeltem a dolgot, úgy, hogy olyankor az erősebb, legyen az bármilyen nemes lelkű megvadul, vak ösztönlény lesz és megkínoz. Ó, mekkorát tévedtem! Nem is hittem volna, hogy kedvességében több örömet fog nekem okozni, mint én ő neki, melyet csak komoly nehézségek árán leszek képes viszonozni. De akkor minderről még fogalmam sem volt.

És ő pedig, kitől olyannyira rettegtem, még nálam is keservesebb zokogásba kezdett, rögvest megértve, hogy ez bántott már hónapok óta és átkozva magát, hogy nem jött rá, pedig hogy is jöhetett volna? Hisz tudta ő, mondta akkor, hogy ez nehéz lenne nekem és gondolatban sem, értik, gondolatban sem tett semmi ilyesmit, míg én nem kivánom. Hogy ha szeretném, ő rögtön visszavisz a világomba, az érzelmek közé, oda költözhetünk, csak tudja ott milyen magányos az ember, s csak alig érzi a másikat, ezért kűzdött magában ez ellen, pedig tudta, hogy gonoszságot tesz ellenem azáltal, hogy fel sem veti a haza térésemet. Ő hazavisz mondta sírva, csak annyit kér, hogy had maradjon mellettem, ha még nem gyűlöltem meg végleg, itt hagyja a birodalmát és az egész világot, csak ha halványan is, had érezzen engem, akkor ott.

Öröm könnyektől ázva omlottam a karjaiba, s korábban el se hittem volna ami történt, az ő karjaiban töltöttem az éjszakát, persze nem történt semmi, még az első csókot is nekem kellett kezdeményeznem, késöbb. Sokáig éltünk így, az esküvő után is, én az ő karjaiban, viszont ölelve őt, boldogan, míg nem lassan, fokozatosan átléptük a határt, hónapok alatt, míg nem odáig jutottunk, hogy egészen jó szerető lettem, olyan jó, hogy valamiképp, a szolgálók is megtudták, pletykálni kezdtek és mind több férfi kezdte titokban lesni kecses alakom, hosszan fantáziálva. Persze minderről csak késöbb szereztem tudomást, mikor ő már nem volt. Akkor azon az éjszakán, miután sírva aludtunk el egymás karjaiban, valami megtört bennem, valami rossz, ami után áldani kezdtem őt, elképzelve, hogy kűzdhet ő minden este férfiassága elfolytásáért. Ha addig jó volt az életem, most csodálatos lett, ha addig szerelmes voltam, most élő imádat, melyenek egyetlen csúcsa ő volt, teljes valójában, az utolsó kvantumjáig, minden reggel megújuló tüzes szerelemmel, majd megállapodott boldogságos megnyugvással, melyben még mindig több volt a forró pillanat, mint a megszokás. A fellegekben jártam mígnem rájöttem mi kitartásának egyszerre kiábrándító, nyilvánvaló és számomra oly végzetes indoka.

Egy délután, kis magányos csatangolás után (éppen valami csekélységet kerestem neki ajándékba, csak úgy) korábban értem hozzá vissza az igértnél és a dolgozószobájában találtam rá, lelkemen már eluralkodott az izzó öröm, hogy láthatom, mikor megpillantottam. Ő nem vett észre engem, így szemében zavartalanul szemlélhettem azt a különös jelenséget, mely oly idegen volt mégis ismerős, csak éppen nem rám irányult az a végtelen figyelem és vak szerelem, hanem… Én érzelmek között nőttem fel és bár ennek korábban nem sok hasznát vettem, oly haloványak és kiismerhetetlenek ezek az én szülővilágoméhoz képest, most mégis megértettem ezt a szinte kitörő szerelmet, melynek eddig tőle csak azt a fajtáját ismertem ami rám irányult. Eddigre már egy ideje egyek voltunk mind testileg, mind lelkileg és szídtam magam, hogyan is hihettem, hogy nem un rám, de ekkor végtelen félelmemre eszembe jutott egy sor emlék, egy sor távolba meredő elkapott pillantás, régebbről, sokkal régebbről, már megismerkedésünktől, ugyanezzel az idegenségre irányuló tűzzel.

Nem, nem ködösítek tovább, bár nehéz megmagyarázni, nem egy másik nő vagy szerető volt, de szerelmet nem is csak ezek iránt lehet érezni. Az aEROn társaság, mely…

- Az aEROn!? – szakította meg a történetet akaratlanul is Mr. Kripke és mintha előtte jelent volna meg valami szörnyűség, hátra döntötte magát, kis híján le is esett a zsámolyról.

- Hallott az aEROnról? – lepődött mega az Uralkodónő és kicsit mintha a büszkeségébe tiportak volna.

- Csak pletykákat – mondta Mr. Kripke megsimítva szakállát – Úgy tudom egy világokon átívelő szervezet és már rég keresem a kapcsolatot velük. De ha ide is elér, akkor sokkal hatalmasabb, mint akárcsak álmodni is mertem volna és…

- Még annál is hatalmasabb! – mondta büszkén a királynő – Ez a titkos társaság, mely szerelmemnek az élete volt, egy világokon is túlmutató hatalmas művet akarnak létrehozni, amolyan ontológait – tette hozzá - melybe még én is kevéssé látok bele. A férjem úgy érezte, neki, akinek meg van hozzá a hatalma és a vagyona még többet tehet ezért a nagyszerű ügyért és teljesen elkötelezetje volt, ahogy ő hívta, ennek a megváltásnak, mely egy új korszakba fog minket vezetni. Egy terv ami nemcsak az ő népének, sőt világának tenne jót, de az összes létező, milliárdnyi világnak… És bár talán nehéz megérteni, de a legnagyobb akadálya ennek a beteljesítésnek pont én voltam.

Választania kellett gyakran köztem és ő közte, minden perc újabb döntés és lemondás, kire gondol épp rá vagy rám, kit tekint élete értelmének. Nem szeretett senki úgy, mint ő engem és nem is gyűlölt senkit, de ezt maguk úgy sem értik. – az Uralkodónő felszegte a fejét – Hiába is mondtam volna, hogy őt válassza, férjem tudta mennyire megbántana engem ezzel. A csata rajtam kívül zajlott, benne. És ez a csata jelentette a végét. Bár az orvosok… Én tudom… - itt elhalt a hangja s meredten nézett előre – Én nem akartam. Próbáltam elutazni, bíztatni, de őt belülről tépte szét a két cél, a szívét… Én nem akartam…

Végül itt maradtam, itt távol szülő világomtól, megfosztva ideje korán egy férfitól, aki minden szerelmesnél jobban szeretett és pont engem… És talán én vagyok az oka. Nem tudtam mit tegyek, kétségbeestem, késekkel vágtam a még mindig gyönyörű testem. A hagyomány szerint már, mint gyermektelen házastársnak nem volt tényleges hatalmam, de ugyanez a a hagyomány elköltöznöm sem engedett, hogy legalább haza meneküljek. Pedig micsoda káoszt és bolygókat pusztító vihart kavartam volna odahaza! … Csak napok kellettek az elkeseredett döntéshez, de nekem évszázadoknak tűnt: a két széthúzó szerető, mely a végét okozta bennem fog egyesülni, beteljesítem az akaratát és megváltom a mindenséget, bármi áron is. Nem volt hatalmam, de egyetlen kincsemet eladtam milliószor és még el is fogom, míg egy kicsit is kívánatosnak tűnik. Az arisztokraták most végre kiélhették az évekig tartó súgdolózást és kiváncsiskodásukat, bármit megtettem nekik, teljes erőmből, hogy pénzhez, apró garasokhoz jussak és támogathassam a tervet és megmentsem a milliárdnyi világot. Késöbb rájöttem, hogy az ifjakban van a jövő. Idősebb, érett nőként még nagyobb csábítást gyakorolhattam rájuk, nekik pedig szüleiktől rengeteg elszórható pénzük volt, melyet kikönyöröghettem. Sajnos, persze az igazság elbújt időközben és lassan én sem találom… Csak…

És ekkor az Uralkodónő sírva fakadt. Máig gyönyörű, sápadt arcán a könnyek csillogó gyémántként hullottak alá. A két fényképész egyszerre pattant fel, hogy megvígasztalja, de szinte egyszerre ébredtek rá ennek lehetetlenségére is. Az etikett. Még a közelébe se mehettek, nemhogy átöleljék vagy bárhogyan is éreztessék közelségüket. Így csak zavartan néztek egymásra, míg nem Mr. Kripke végül halkan megszólalt:

- Felségesség, kérem ne féljen! Válaljuk a fényképet és higgye el elég professzionálisak vagyunk, világok százain csiszoltuk képességeinket. Olyan fotót készítünk, hogy bárki aki ránéz azon felséged arcára, ha tudni nem is, de lelke mélyéig érezni fogja az igazságot és könnyre fakad ennyi szenvedés láttán, ha tudni nem is fogja mi történt. Vagy akár leleplező fotót készítünk, melyről mindenki megismerheti…

- Köszönöm – mondta az Uralkodónő és gyorsan letörölte a könnyeit – De azt hiszem félreértettek… minket. Én, azaz mi nem magunkról akarunk fotográfiát.

És szeme váratlanul megcsillant félig bánatosan, félig gyilkosan. A két fényképész levegőt venni is elfelejtett, mikor megértették végül mit akar.

∆

- Ez lehetetlen! – kiáltotta Dorothée, ahogy szinte reszketve bámult keresztül teste körvonalain a végtelen narancssárgaságba. Immár eszébe sem jutott narancslekváron és más hasonlatokon agyalni – Először még azt hittem, mikor kijelentette, hogy nem őt kell lefotóznunk, hogy esetleg az arisztokráciával kapcsolatos kémfotó, de azt nem, hogy valami elképzelhetetlent kér.

Mr. Kripke zavartan vakarta nem létező borostáit. Vajon most hol vannak? És vajon, hogy lehet, hogy bőre ugyanolyan barna lesz, mint Dorothée napbarnított teste ha kijutnak a világról, de a borosták megjelennek az ő arcán, míg a lányén nem?

- Figyelsz? – kérdezte Dorothée - Elhamvasztották, minden királyt elhamvasztanak, halála után, olvastam az útikalaúzban és a királynő is belátta. És basszus fejvesztést mondott! Levágják a körvonalas fejünket, mert azt mondtad elvállajuk az ügyet!

- Sajnálom – mondta Mr. Kripke, de láthatóan még nem érezte át a helyzetet – Másrészt a palotában, meg nyílván a lakosztályában s van egy csomó kép meg szobor az uralkodóról…

- Igen ezt ő is mondta, hogy nézzük meg, hogy felismerjük majd. De egyik sem néz szerelmesen, hanem mindegyik komolyan, tiszteletet parancsolóan, ő pedig egy szerelmeteset akar… Egyébként még a plafonon is van egy kép!

- Tudom, de egy photoshop csodákat művel – vetette fel Mr Kripke.

- Hülye! – mondta Dorothée igazán dűhösen. Egy épület alapzatán ült, összegubózódva, mintha annyira sajátmagába akarná zárni a testét, hogy teljesen kijusson a külvilágból – Sokkal profibban ellenőrzik a hamisítványt, mint ahogy mi azt hamisítani tudnánk, erre még célzott is…

- Tényleg, mondta, hogy van az a gépük! Ráadásul még azt is leellenőrzi, hogy a kép valóban mostani dolgot rögzít e, tehát még egy régebbi képet is felesleges találnunk… Neki új kell! Meneküljünk vajon?

- Nem tudom… - vallotta be Dorothée és ha lehet még jobban magába zárkózott. Haját meglobogtatta a tér egy narancsos hullámja.

- Nyílván, arra várt, - mondta Mr. Kripke – hogy mi mint tapasztalt utazók a gondolataiban megtaláljuk azt a képet, de…

- Nyílván, nem utazunk be az ő világába… Ha nem koncentrál ránk ott ragadunk, elfelejtődünk… Kábé mintha kivégeznének… Szerintem…

- Jó – vetette ellen Mr. Kripke és türelmesen kivárta, amíg a jegyese ránéz – De van más megoldás is. Egy fantázmagornak egy agyba bemenni nem nagy…

- NEM! – mondta Dorothée és fel is pattant – Azt soha többé! Soha, de soha! Még ha inkább meg is halok! Ha meg mered próbálni, soha többé nem beszélek veled, elmegyek és soha nem fogsz megtalálni, elveszítem magam a világok sűrűjében és ha mégis megtalálnál valami csodafolytán, én… Az a halálnál is rosszabb! Emlékezz, hogy mire esküdtél…

- Jól van… - mondta Mr. Kripke és lehalkította  a hangját. Soha nem üvöltözött vagy káromkodott igazán, de nem is volt rá szükség. Ha halkan beszélt az sokkal, de sokkal rémisztőbb volt – Akkor mondj jobbat… - suttogta.

Dorothée ereiben szinte megfagyott a vér.

- Nem tudok… - vallotta be és elfordult. Egy ideig reménykedett, hogy Mr. Kripke odajön és átöleli, szerelmesen ahogy az Uralkodó is tehette volna az Uralkodónővel. Az Uralkodónővel, aki úgy meghatotta, hiába volt igazságtalanul fölényes, majd kivégzéssel fenyegette őket. Hacsak le nem fotózzak annak a férfinak a szerelmes tekintetét, aki meghalt, elhamvasztották és szétszórták darabkáit a világban. Egy napjuk van kereken. – Hogy lehet ennyire őrült és szívtelen? – fakadt ki és maga sem tudta, hogy az Uralkodónőre vagy jegyesére érti-e? Mr. Kripke mindenesetre az előző verzióra reagált:

- Képzeld el min ment keresztül, mennyi fájdalmon és megalázáson, holott volt aki neki igérte az egész világot… - felelte – Nyílván megzakkant…

- Nyílván, de ez nekünk nem segít! – mondta Dorothée sértődötten és érezte, ahogy bizseregni kezd akarata ellenére a szeme alsófele – Nem hagyhatjuk el a világot. Ezt a megbízást nem tudjuk teljesíteni! Reménytelen, hogy összeszedjük a darabkákat, akárcsak az arcának is, plusz életet leheljünk belé és megkérjük, hogy így hajlandó lenne-e mosolyogni egyet szerelmetesen. Esélytelen!

- Gyere menjünk… - mondta Mr. Kripke végtelenül csalódottan – Felesleges kétségbeesni még. Menjünk el az átjáróig, hátha még nem küldött oda őrséget.

- Tuti, hogy már intézkedett… - mondta Dorothée – Amilyen szemét!

- Siessünk – felelte Mr. Kripke tömören és elindult, hátra se nézve, hogy jegyese követi-e. Hogy tud ilyen higgadt lenni? – gondolta Dorothée kétségbeesetten – Hogy lehet ennyire ostoba, hogy nem fogja fel? Meg fogunk halni. Jönnek, kicsit ellenkezünk, elkapnak, megölnek. Nem viccből, nem csak úgy, komolyan!

A lány alig bírta megfeszíteni a testét, hogy a megfelelő irányba haladjon. És közben egyre csak egy gondolat ütött szöget a fejébe, szinte szószerint, érezte, ahogy fájdalmasan átjárja az agyát: Le kell fotózni az Uralkodót, le kell fotózni az Uralkodót, le kell fotózni az Uralkodót.

- Le kell fotózni az uralkodót szerelmes mosollyal! – kiáltott fel hirtelen Mr. Kripke és egy helyben megállt a levegőben – Elég ha új Uralkodót szerzünk, amihez csak el kell venni az előző házastársát és…

- Nem hiszem, hogy bármelyik arisztokratának szüksége lenne a házasságra… - vetette oda Dorothée –Nekik másra van szükségük tőle…

- De ismerek egy csóró fényképészt, akinek szüksége van…

Dorothée döbbenten fordult szembe Mr. Kripkével. Hirtelen végtelen magányosnak és elkeseredetnek érezte magát a világgal szemben.

- Te… – kezdte – képes lennél elvenni őt? És még rá is néznél szerelmes mosollyal?

- Az nincs benne, hogy kire kell néznie szerelmesen… - vonta meg a vállát Mr. Kripke és vigyorgott – Te mondod, hogy nem tudok elég gyakorlatian gondolkozni… Ráadásul én lennék az Uralkodó és bármikor hatálytalaníthatnám…

- Hát ez szép! – kiáltott fel Dorothée – Köszi. Ez jól esett! Képes lennél…

- Te izgulod halálra magad. – mondta Mr. Kripke tárgyilagosan – Nekem sincs semmi kedvem elcsábítani…

- Na, ja mert az, hogy el tudnád-e csábítani, az nem is kérdés! Hogy lehetsz ilyen…!? – morogta Dorothée, de az indulattól elakadt a hangja, ráadásul egy őr még félbe is szakította:

- Elnézést, lennének kedvesek…

- Maga legyen kedves és végképp hagyjon békén! – ordította rá Dorothée – Kurvára elegem van az egész világból!

- Jól van, jól van… – hebegte a fiatal őr megszeppenve – Csak ellenőriznünk kell, hogy nem Önök-e a két fényképész, akik…

- Haver… - suttogta Mr. Kripke – Nem mi vagyunk, akárkiket is keresel, de ha még egy percig itt tartod, nemzeted hősi halottja leszel. Láthatod. elég sértődékeny… Tessék itt van cserébe egy üveggömb.

- Itt nincs is semmi!

- KI A SÉRTŐDÉKENY!? – üvöltött fel Dorothée és szinte izott narancssárgasága körül a levegő.

- Jól van, jól van, rendben… Csak menjenek már! – rebegte a fiatal őr ijedten hátralépve, ám váratlanul neki ütközött egy hatalmas darab, bajszos férfi körvonalainak.

- Őrmester…! – döbbent meg az őr, de a mögötte álló mintha meg se hallotta volna, két másik oldalán lebegő őrnek adta ki az utasításokat:

- Kaput lezárni! Ezek a potenciális szökevények. Palotába visz-

- Maga is tahó férfi, mégis, hogy…!? – kezdte Dorothée, de az őrmester ügyet sem vetve rá fejezte be a mondatát.

- szavezetni őket. – majd Dorothéet végigmérve hozzátette – Ellenkező esetben, hatóságnak való ellenállás címén az őrsön veszünk elégtételt.

Dorothéenek egy pillanatra vörösen izzott fel a feketén rajzolt szeme, melytől még az őrmester is megijedt, majd megrázva hosszú haját így szólt elmosolyodva:

- Hát ez majdnem bejött, Tücsi… A végén még kénytelen leszel tényleg megcselekedni, amit felvázoltál… - mondta Mr. Kripkének, aki már egy gyengéd mosollyal válaszolt volna, de egy hang közbe vágott.

- Aligha – nevetett fel gonoszul az őrmester – Az Uralkodónő csak nemes embereket vehet el…

- Kihallgatták a beszélgetésünk? – döbbent meg Mr. Kripke elkerekített szemekkel.

- Minden egyes szót. – mondta gonoszul az őrmester – Nem is hitték, mi? És Őfelsége azt üzeni, “ideje lenne, kisasszony, engedélyezni jegyesének azt a bizonyos módszert a fényképezéshez…

- Soha! – kiáltotta Dorothée és reszketve pillantott Mr. Kripkére – Az Uralkodónő biztosan nem akar...

- …vagy megválaszolhatják a legősibb lételméleti kérdést” – fejezte be az Őrmester.

Đ